„Egy szekta szakított el a férjemtől”

Tizenöt éve történt, hogy egy szórakozóhelyen odalépett hozzám egy jóképű, kedves fiú egy pohár borral a kezében, és megszólított. Tetszett a fanyar humora, a szellemessége és a régi vágású modora. A véletlen találkozást randevúk követték, fél évvel a megismerkedésünk után gyűrűt húzott az ujjamra, egy évvel később pedig már a felesége voltam. A világ legszerencsésebb nőjének éreztem magam, nálam boldogabbat elképzelni sem lehetett. A férjem sosem fogyott ki a viccekből, folyton nevettünk. Rengeteget dolgoztunk mindketten, és meg is volt az eredménye: beutaztuk fél Európát, télen síeltünk, nyaranta vitorláztunk, csodásakat ettünk és ittunk. Teljes volt az összhang, és én mindennap áldottam a sorsot, hogy egy ilyen emberrel ajándékozott meg. Csupán egy dolog árnyékolta be a boldogságunkat: az áhított gyermekáldás elmaradása.

Maratoni istentisztelet
Egy sor beavatkozás és két, méhen kívüli terhesség után már csak a lombikprogram jelentett esélyt. A férjem rendíthetetlenül állt mellettem, és a sikertelen lombikok után bekövetkező mélypontjaimat is példásan viselte. Megtanulta beadni nekem a hormoninjekciókat, és ápolta a lelkemet – én pedig még jobban szerettem mindezért. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy ezek után senki és semmi nem állhat közénk, kettőnk kapcsolata mindennél erősebb, mivel tűzben edződtünk. Az ötödik, egyben utolsónak tervezett lombikbeavatkozásnál megszánt bennünket a sors, és megfogant a kisfiunk. A boldogságom szavakkal leírhatatlan volt, minden vágyam teljesült! A várandósságom minden percét kiélveztem, bújtam a szakkönyveket, és szorgalmasan jártam szülésfelkészítőre és kismamatornára.
Mindeközben a férjem időnként el-elmaradozott, elmondása szerint az egészséges életmódot népszerűsítő előadásokat hallgatott. Egyre csak cipelte haza a biozöldségeket, -gyümölcsöket, gabonákat, és fura ételeket főzött belőlük. Mind gyakrabban töltötte az estéit az internet előtt, egy hívő közösség előadásait hallgatva. Eleinte nem aggasztott mindez, gondoltam, előbb-utóbb ráun, de tévedtem. Amikor már az értékes közös szabadidőnket is inkább a maratoni istentiszteletre áldozta, szombatonként pedig olyan szigorúan vette a pihenést, hogy én nyírtam hatalmas pocakkal a füvet, amikor még egy koccintás erejéig sem vett alkoholos italt a szájába, és a barátainkkal töltött idő helyett is inkább az internetet bújta, elmondtam neki, hogy úgy érzem, ennek nem lesz jó vége. Kérleltem, ha akar, imádkozzon itthon, olvasgassa az előadásokat a neten, csak ne menjen oda közéjük, mert teljesen el fogják venni az eszét. Ő viszont arról próbált meggyőzni, hogy nekem kellene egyszer vele mennem, és akkor látnám, miről szól ez az egész, és hogy senki nem forog veszélyben.

Gabonakása és drákói szigor
Olyannyira berzenkedtem ennek még a gondolatától is, hogy inkább vonultam volna zárdába, mint hogy azok közé menjek, akik elveszik tőlem a férjemet. Ahogy közeledett a szülés időpontja, abban bíztam, hogy várva várt babánk majd eltereli az apja figyelmét erről az egészről. Egy időre valóban lekerült a napirendről a közösség, levegőt venni sem volt időnk, ahogy az egy kisbaba érkezésénél lenni szokott. A férjem kiváló apának bizonyult, mindenben részt vett, és sokat segített. Sajnos, ahogy beállt az életünk rendje, úgy tért vissza a „testvéreihez”. Kiderült, hogy a közössége a katolikusokat okolja a keresztény szellemiség eltorzításáért, ezért nem akarta, hogy megkereszteljük a babát. Családi nyomásra végül sikerült a keresztelőt kiharcolni, ám a templomba be sem tette a lábát, kint, a kapu előtt várta meg a szertartás végét.

Fotó: Europress

A folytatást keresd a 2012. májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2012. május]