Mundruczó Kornél a Duna torkolatvidékén játszódó, Delta című filmje indul az Arany Pálmáért a cannes-i filmfesztiválon. Húsz éve ez a második magyar film, ami bekerült a versenybe. A fiatal rendező (33) olyan nagyágyúkkal száll ringbe a fődíjért, mint Clint Eastwood és Wim Wenders. Örömmel mutatjuk be az alkotókat, Mundruczó Kornélt és a két főszereplőt, Tóth Orsit és a hegedűvirtuózként már jól ismert Lajkó Félixet.
Mundruczó Kornél az egyik legsikeresebb fiatal magyar filmrendező. Gödöllőn született, a Filmművészeti Egyetem rendező szaka előtt a színész szakot is elvégezte. Szép napok című nagyjátékfilmje a 33. Magyar Filmszemlén a zsűri különdíja mellett Locarnóban az Ezüst Leopárd díjat is elnyerte, és a világ számos filmes fesztiválján nagy sikerrel szerepelt. Színházi rendezései közül a Jég című Sorokin-műből a Krétakör Színházzal együtt készített előadást a jövő évadban a Nemzeti Színház is műsorára tűzi. Az idei Filmszemlén bemutatott Delta a legjobb film díja mellett a külföldi kritikusok díját is megkapta. A hazai mozik ősszel vetítik. Mundruczó Kornél nős, két gyermek édesapja.
Szeretnek téged Cannes-ban.
A Delta a negyedik filmem, amivel meghívnak, de most először vagyok a versenyszekcióban. Minden fesztivál épít magának saját arcokat. Tudok olyan rendezőkről, akik a berlini filmfesztiválhoz kötődnek, és egyre fontosabb szekciókban szerepelnek az alkotásaikkal. Nekem a cannes-i filmfesztivállal alakult nagyon szerencsésen a kapcsolatom. A Variety (az egyik legjelentősebb amerikai filmes szaklap – a szerk.) főszerkesztője még bőven a sajtótájékoztató előtt megjelentetett egy találgatós cikket a szerinte biztos befutó tizenegy filmről, köztük a Deltáról. Meglepődtem, ugyanakkor nagyon izgatott lettem. Lázas telefonálgatás és latolgatás kezdődött. Hivatalosan a sajtótájékoztató előtti napon kaptunk értesítést, hogy az idei filmtermésből az enyémet is beválasztották a versenybe. Ez persze nagy örömhír, rengeteg izgalommal is jár, és sok munka van még hátra. Éppen most készült el a háromszázadik plakátterv, amin több grafikus dolgozott Franciaországban. Most érik be a gyümölcs, most kezdődik a film valódi megmérettetése, és bármennyire is örülök, azért meg vagyok ijedve. Ez a verseny tényleg kiteszi a nyilvánosság prédájának a filmet. A világ legrangosabb filmes lapjai a Cannes-ban bemutatott húsz versenyfilmről tudósítanak, darabokra szedik és a következő fél évben aprólékosan elemezni fogják őket.
A filmben két fiatal egymásba szeret, és elvonul a világtól, hogy egy érintetlen természeti közegben, a Duna torkolatvidékén megépítsék a saját házukat a vízen. Ám sokan nem nézik jó szemmel a boldogságukat, azt meg különösen nem, hogy egy testvérpárról van szó… Korábban azt mondtad, a Delta a szerelemről és az intoleranciáról szól. A nézők szerint a szabadságról is.
Testvérszerelemről van szó, ez már önmagában megoldhatatlan drámai szituáció. Olyan feszültséget kellett találnom, ami feloldhatatlan helyzet elé állítja a karaktereket. A szabadság hiányáról is szól a film, hogy miért nem tudunk és akarunk szabadon élni. Meddig tart a vágy és meddig a szabadság? Egyre képmutatóbb és konzervatívabb társadalomban élünk, soha nem lehet elég nagyot rúgni belé… Azt gondolom, hogy egy ember a boldogtalanságát ne verje le egy másik ember boldogságán. Nekem ezt jelenti a tolerancia hiánya, ami nagyon intenzíven jelen van a mai világban. Sokszor szinte már reflexszerűen az történik, hogy ha valaki szabadabban él, akkor azt szeretjük gyorsan legyalulni. Ilyenek vagyunk. A film is beszél arról, hogy hova vezethet, ha hagyjuk elszabadulni az intoleráns indulatokat. És arról, hogy az ember megtisztulásának egyetlen lehetősége visszatalálni a természethez, hogy aztán ugyanez pusztítsa el őt. Magyarországon élek, abból alkotok, amit magam körül tapasztalok, és legtöbbször a szabad emberre féltékeny, irigy indulatot látom. Persze vannak szabadabb társadalmak és tájak a világon, Európa nyugati felén, az Egyesült Államokban és a buddhista országokban például az emberek összehasonlíthatatlanul magasabb toleranciaküszöbbel rendelkeznek, mint nálunk.
Tanulható a tolerancia? Lehet ezen változtatni?
Hogyne. Sőt, ez lenne a feladat. Már az iskolákban. Ha nem rosszkedvű tanárok tanítanak, akkor harminc ember máris más mintát követ. Nem is beszélve a családról, arról, hogy mennyi minden dől el egy életre az ott látott minták alapján.
Milyen mintát mutatsz a gyerekeidnek? Például a tévében?
Sok mesefilmet nézünk együtt. De nem a televízióból válogatom őket, hanem DVD-t vásárolok. Alapműveket. A Kisvakondot például nagyon szeretjük, vagy a Lolka és Bolkát. Retrózunk az én gyerekkoromból, és egy héten többször is tartok mesélős diafilmvetítést nekik. Az a „koncepciónk” a feleségemmel, hogy ha lehet, akkor inkább klasszikusokat nézzenek, mint amilyen a Pinokkió vagy a Grimm mesék. A korai Walt Disney-munkákat a gyerekeimmel együtt csodálom…
A mai magyar filmrendezők már polgári életre rendezkednek be, gyerekekkel és biztos családi háttérrel. Nyoma sincs már a korábbi filmes generáció „zúzós” művészképének. Nálad otthonról jött ez az igény?
Talán a családomból is jön ez a fajta látásmód, ugyanis „szupernormális” családban nőttem fel Gödöllőn. Semmiféle deviancia nem volt még a közelünkben sem, ami befolyásolhatta volna a viszonyulásomat az élethez és a későbbi saját családomhoz. Arra is büszke vagyok, hogy az apám román, az anyám magyar. Szeretem is hangsúlyozni, hogy ebben a soknemzetiségű országban mindkét kultúra bőven elfér bennem, és mindkét ágra kifejezetten büszke vagyok. Művészek, orvosok, ügyvédek is voltak a felmenőim között, de a legbüszkébb mégis a nagyapámra vagyok, aki ortodox pap volt. Az a korábbi filmes időszak egészen másról szólt. Az undergroundnak és az avantgárdnak olyan esztétikai tartalma volt, ami megkövetelt egy bizonyos „életfedezetet”. Azokat a „zúzós” művészeket és a munkáikat az életformájuk tette hitelessé. Nekem erre nincs szükségem, nem is érezném jól magam ebben a szerepben. Sokkal inkább kell a biztonság, ami nélkülözhetetlen az alkotáshoz.
A Delta főhősei a testvérszerelem ellenére végtelenül tiszta emberek.
Az én filmjeimben minden tiszta fikció, és minden szereplő topikus. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki ráismerjen a típusra, de csak a típusra, mert a tények becsaphatnak. A Lajkó Félix által megformált figura vezekelni akar, ezért építi a házat. Nem tudjuk róla, honnan érkezik haza, de annyi kiderül, hogy sok mindenen mehetett keresztül, külföldön élt, és a megtisztulás vágya hajtja. A Tóth Orsi által játszott karakter pedig az elnyomott, tiszta szívű lányt juttatja eszünkbe, akit cselédként kezel mindenki. Igazi női sors az övé.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatásban megszólal Tóth Orsi és Lajkó Félix is, keresd a júniusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. június]
‘),
