A tehetségét a Buena Vista Social Club tagjai előtt is bizonyító Elsa a kubai Zeneművészeti Akadémia elvégzése után került hozzánk, zenélni kezdett, és rögtön szerelmes lett: „Mindenki zenész a családomban. A szüleim Kubában, az öt testvérem pedig szerte a világban zenélnek. A férjem pedig velem, ahol éppen vagyok.”
![]()
Budapest, mi amooooor!!!” – kiáltja Elsa a parádés kocsiról a Duna-parton, és rögtön megáll a forgalom. „Kuuuba!” – folytatja, amikor mindenki már csak rá figyel. Elsa addig nem nyugszik, amíg mindenkit meg nem hódít. Ahol a kubai énekesnő megjelenik, ott rögtön karnevál lesz: akár Neszmélyen, akár Havannában. Legutóbb Selmecbányán is ez történt, ahonnan randevúnkra érkezik, tele élményekkel és csordultig energiával: „Az előadóművész feladata az, hogy mindenét odaadja a közönségnek, és mindezt a maximumon tegye. Alázattal és tisztelettel kell a színpadra lépni, a legmagasabb hőfokon és tiszta szívvel. Az európai embereknél nehezebb elérni, hogy megnyíljanak, nem úgy, mint a kubaiaknál. Selmecbányán azonban, ahol a helyi templomban is felléptünk, sikerült megtáncoltatnunk a közönséget! – meséli büszkén. – Énekelni, táncolni és provokálni szeretek, a legjobban a hármat együtt, például a koncertjeimen” – kacagja spanyol akcentussal az énekesnő, aki éppen tíz éve él Budapesten, azóta, hogy megismerkedett szerelmével, Winand Gábor jazz-zenésszel. „Néhány hónapig zenéltünk együtt, aztán mindkettőnknél egyszerre lobbant fel a szerelem. Öt éve össze is házasodtunk, az esküvőt Pesten, a lakodalmat Kubában tartottuk – meséli Elsa az Andrássy úton, ahol a legtartalmasabb Mojitót kínáló teraszra vadászunk a rekkenő hőségben. – A kubai koktélokba nem kevernek vizet, az itthoniakba még van, ahol igen…” Közben különböző nyelveken sorra üdvözli az utcán szembejövő ismerőseit, és az építészetről beszél: „Azért is szeretem ezt a sugárutat, mert Havannára emlékeztet, ezek az épületek akár ott is lehetnének, és a Duna felől is úgy fúj a szél, mint otthon.” Elsa állandóan honvágyat érez: „Furcsa, hogy évekig Kubába vágytam, az ottani hangulatokra és emberekre, aztán egyszer azt éreztem Havannában, hogy hiányzik Budapest, és az itthoniak…” Elsa legszívesebben a Művészetek Palotájába megy zenét hallgatni, ahol a színpadon is remekül érzi magát. „Hay, que rico!” – vagyis: „hú, de finom”, mondja elégedetten és szabadon, amikor belekortyol kedvenc koktéljába – Budapesten.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Békefi Dóra
