Fáradhatatlan és ellenállhatatlan. Mindig játszik, mindig rendez, és szinte mindig forgat. Ezen a nyáron éppen Mészáros Mártával, de testközelből is folyamatosan látható A gyönyörben nincs középút című önálló produkcióban. Annyira energikus, hogy azon sem lepődnénk meg, ha hamarosan színházat is igazgatna… Színházról és az életéről vall, olyan őszinte, amilyen egy színésznő csak lehet…
Azonnal színházba hív. „Gyere, nézd meg A vágy villamosát! – mondja a telefonba. – Előtte beszélgetünk!” Legyen. A Tivoli Színházban találkozunk, és Enikő rögtön magával ragad, diktálja a tempót, néhány szempillantás, és máris a Két Szerecsen kávéház kirakatában ülünk egy francia csokoládétorta fölött. „Megosztjuk, jó?” Persze, hogy jó. Egész egyszerűen ellenállhatatlan. A Tivolitól a kávéházig tartó rövid út alatt több emberrel is összefutunk. Szeretik Enikőt: kedves szavakat és mosolyt kaptak tőle a díszletmunkások, érdeklődő kérdéseket a fodrász, egy gyors ölelés jutott Kamarás Ivánnak, Pindroch Csabának már csak egy integetés az asztal mellől, mert Enikővel már legutóbbi rendezéséről, a Figaro házasságáról beszélgetünk. Eszenyit érdekelte a rokokó, és időszerűnek találta azt a szabadosságot, amelyről Beaumarchais mesél, akinek százharminc éves cselvígjátékát Enikő kérésére Hamvai Kornél fordította újra. „Eszenyi Enikő rendezésében egy kacér pillantás legalább annyira forradalmi lehet, mint a Bastille bevétele” – olvashatjuk a műsorfüzetben, és az előadás alatt az ember magára és a körülötte élőkre ismer. Azt véli fölfedezni, hogy ki hol tart a szerelemben vagy a kapcsolataiban. A szerelem minden szakasza ott van előttünk a színpadon. Tudjuk, tapasztaljuk, szinte mindenki vágyakozik valaki más után (is). A kivétel persze Figaro, a főhős, aki akár a példaképünk lehet: a saját útját járja, magának köszönheti, amit elért, és mindehhez független és őszinte. A próbaidőszak alatt Enikő Figaróval és a színpadra állított előadás ritmusával álmodott: „Lassúak voltak a színészek, ezért álmomban valaki pisztolyt szögezett a fejemhez. Az álmomat másnap a kollégákkal is megosztottam, és miután megtudták, hogy életveszélyben vagyok miattuk, begyorsítottak. Jó instrukció, hogy az életem a tét…” – nevet a rendezőnő, közben kikacsint a színész, és megjelenik az ember. A csokoládétorta vészesen fogy.
Állítólag csak akkor vagy hisztis, ha nem alszol eleget.
Én akkor nagyon… (Fölnevet.) Szerintem a nők általában így vannak ezzel. Minden nőnek van hisztis korszaka, képmutatás lenne azt mondani, hogy nincs. A Hold állása minden hónapban hatással van a női testre. Amerikában, bár nem szövetségi törvény, de van olyan állam, ahol enyhébb büntetés jár a nőnek, ha kiderül, hogy ilyen állapotban követett el bűncselekményt. Én is azzal nyugtatom magam időnként, hogy talán mások is ezt gondolják rólam, és ez mentségül szolgál a viselkedésemre… (Ismét nevet.) Rendezőként azt is megtapasztaltam, hogy a nők mindezek mellett kitartóbbak férfi kollégáiknál. Női rendezőként másként néznek rám a színészek, mert egészen más helyzet, amikor egy férfi áll egy férfival szemben, és megmondja, mit vár tőle, és egészen más, amikor egy nő teszi ugyanezt. Washingtonban 13 férfi játszott Brecht Egy fő az egy fő című darabjában, mondtam, menj egy kicsit jobbra, vagy légy kegyetlenebb, mondták, hogy „Yes, Ma?m”. (A Brecht-darab szereplői katonákat alakítottak – a szerk.) Tették, amit kértem. Más egy olyan országban rendezni, ahol nincsenek állandó társulatok, és más itthon, ahol azokat a kollégáidat kell instruálnod, akiket ismersz. Akikkel színpadon és filmen is léteztetek már együtt. Például Kamarás Iván sem az a típus, aki bírja, ha egy nő szól rá. De végül mindig megegyezünk.
Mi a trükköd?
A megfelelő színészt kell választani. Ehhez persze ismerni kell a kollégákat, és aztán tudni kell bánni velük. De olyan is előfordult, hogy színésznőként gondoltam mást, mint a rendező. Mindenkinek joga van az önálló véleményhez. A végeredmény a lényeg, annak kell jónak lennie. Szegeden, amikor a Marica grófnőt rendeztem, az egyik díszletelem – egy hatalmas hőlégballon – felemeléséhez kellett egy daru. (A nagyoperettet, a tavalyi Szegedi Szabadtéri Játékok kiemelt produkcióját több mint tizenötezren nézték meg a Dóm téren – a szerk.) Amikor a műszaki kollégák közölték, erre nincs lehetőség, annyira elkeseredtem, hogy sírva fakadtam előttük. Mindannyian férfiak voltak, és még nem találkoztak a Szegedi Szabadtéri Játékok története alatt olyan rendezővel, aki sírt. Mindenki nagyon kedves volt velem, megértették, hogy mi forog kockán. És lett daru, és lett minden…
Női eszközökkel éltél. A legtöbb férfi ellágyul, ha síró nőt lát.
A legtöbben igen. De azt is hallottam már másoktól, hogy könnyű dolga van egy színésznőnek, ha sírnia kell, hiszen neki könnyen megy. Ez nem igaz. Ha egy nő sírva fakad, annak igenis oka van. Azt nem lehet csak úgy eljátszani. Mindig szívből jön.
Mi az, amire most vágysz A vágy villamosa kétszázadik előadása előtt?
Arra, hogy a mai előadás is jól menjen. Tudom, hogy jól fog menni, ez nem kétséges. De mennyire jól?! Előfordult, hogy lépni nem tudtam a fáradtságtól, azt gondoltam, össze fogok esni a kulisszák mögött még a jelenet előtt, és aztán a színpadon tökéletesen ment minden. Szoktam is mondani a fodrászoknak meg az öltöztető barátaimnak, hogy ha látják, hogy rosszul vagyok, és mindjárt végem, akkor azonnal fogjanak meg, és dobjanak be a színpadra, nehogy kint történjen meg ez az eset… (Nagyot kacag.)
A színpadon szeretnéd végezni?!
Mint Molière.
Mi történik veled előadás után?
Mindent odaadok a közönségnek, ezért „kijátszva” ülök a büfében. Beszélgetünk a kollégáimmal. „Pihegünk”.
Honnan nyered az energiádat?
Ezt a kérdést állandóan megkapom.
Talán nem véletlenül. Az ember alig hiszi, amit lát.
Van egy elméletem. A Vígszínházban ezer ember néz. Amikor kimondok egy szót, energiát adok vele a nézőknek, amelyet aztán megsokszorozva kapok vissza tőlük. Ha én ezt az energiamennyiséget még hatványozni tudom, akkor tényleg nagyon sok lesz belőle. Energiafürdőnek nevezem a Vígszínházat emiatt. Intimebb közegben – stúdiószínpadon – egészen másra van szükség. Olyankor érzem a nézők tekintetét, érzem a ruhájuk illatát, és azt is észreveszem, ha valaki lehajtja a fejét. Nagyon fontos a kapcsolat a színpadon játszó színész és a közönsége között. A Vígszínházban, a Nóra alatt például éppen emiatt néhányszor megfogtam és odébb toltam egy-egy széket. Nem azért, mert útban volt. Megéreztem, hogy két néző nem látja jól az előadást.
Egy emberből is lehet energiát meríteni?
Abból lehet a legtöbbet, ezért olyan fontos a partner.
Mi van a színpadon kívül?
Különböző színházakban az öltöztetőimmel és a fodrászaimmal beszélgetek sokat. Úton a színházból vagy a színház felé a taxisokkal is megvitatunk dolgokat. Nagyon kedvesek, mindig érdeklődnek a darabokról, a filmekről, rólam. Van egy sofőr, aki a Pesti Színház helyett rendre a Katona József Színházba akar vinni, na ilyenkor egy kicsit „bekomorulok”. (Nagyot nevet.)
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Almási J. Csaba
A folytatást keresd a júliusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. július]
‘),
