„A félelem még messze nem múlt el”

Az élet egy pillanatra megállt idén márciusban az amúgy mindig napos Toulouse-ban, és elkezdett zuhogni az eső. Egy őrült, vallási fanatikus férfi sorozatgyilkosságot követett el a városban: lelőtt három katonát, majd négy nappal később betört a helyi zsidó-iskolába, ahol megölt három kisgyereket és egy tanárt, aki az áldozatok közül kettőnek az édesapja volt. A harmadik kislány pedig az igazgató gyereke volt. Mindez három hónapja történt, és bár azóta kisütött a nap, annak a hétnek a sebei még messze nem gyógyultak be.
Azon a hétfő reggelen semmi biztosat nem tudva rohantunk az esőben az iskola felé, aztán ott álltunk a kapuban, láttuk az ismerős családok arcán a rémületet, megöleltük a síró gyerekeket, és utána részt vettünk a családok gyászában, úgy, hogy közben erőt és reményt sugározzunk feléjük. Mert hinni kellett, és most is hinni kell abban, hogy még egy ilyen esemény után is van tovább. Azok az édesanyák, akiket addig csak látásból ismertem – a közel sem tökéletes franciatudásom ellenére is – szükségét érezték annak, hogy elmeséljék, min megy keresztül a család, hogy a gyerekek miként reagálnak, hogy mennyire kétségbe vannak esve. Nem megoldást vártak, hanem szeretet, megértést és támogatást, ehhez pedig nem kell tökéletes nyelvtudás. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy pontosan mit jelent egy rabbi feleségének lenni.

Merényletsorozat Mohamed Merah algériai származású francia férfi 2012. március 11-én és 15-én hajtott végre merényleteket Toulouse-ban. Az első támadásában három katonát lőtt le, négy nappal később pedig három gyereket és egy fiatal rabbit ölt meg a toulouse-i zsidóiskola bejáratánál. A gyilkosra végül március 22-én csaptak le a kommandósok, és a tűzharcban életét vesztette.

Szépség helyett biztonság
A gyász és a trauma feldolgozása mellett a legnehezebb, legmázsásabb tényező a félelem. A félelem, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Az addig szinte teljesen védtelen zsinagógák elkezdtek erődökké változni. Rendőrök várnak és rendőrök búcsúztatnak el minket minden péntek este és szombat reggel. Mosolyognak, kedvesek. Az istentiszteletek után a gyerekekkel sütit viszünk nekik is, így talán mindenkiben csökken a rossz érzés, amelyet a fegyveres őrzés generál. Hétről hétre tűnik el valami szépség a zsinagógából, mert a biztonság előbbre való. Szép faajtók alakultak át szürke páncélkapukká, a képek helyett biztonsági monitorok kerültek a falakra, a kertre nyíló ablakokat, amelyek játékosan megvilágították a tóraszekrény melletti festett üvegeket, lezárták. A közösségi élet is átalakult. Az addig dinamikusan fejlődő reformzsinagógánk egy hónapra szinte majdnem teljesen kiürült. Az ünnepek nem voltak igazán ünnepek, még mosolyogni is nehéz volt. Aztán ahogy hozzászoktunk a kényszerű változásokhoz, újra elkezdtek megtelni a széksorok, most megint 60–80-an vagyunk szombat reggel. Igaz, az emberek időnként ki-kinéznek az ablakon ima közben – a félelem még messze nem múlt el.
Rajtunk csak hetekkel később jött ki a sokkhatás. Én alapvetően vidám és társaságszerető ember vagyok, a lakásunkban mindenki akkor jön-megy, amikor csak akar, így szinte mindennap van nálunk vendég. A támadást követő hetekben viszont annyira féltem az emberektől, hogy néha a telefont is alig bírtam felvenni, és hihetetlenül nagy erőfeszítést jelentett kimenni bevásárolni. Lassacskán ez is elmúlt. Ma már teljes erővel dolgozunk egy vasárnapi óvoda létrehozásán, és optimistán tekintünk előre.

A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2012. augusztus]