Mit érezhet egy édesanya, aki a kórházban, öntudatára ébredve döbben rá: néhány nappal korábban meg akarta ölni néhány hetes gyerekét? A gyermekágyi depresszió ezer nőből egyet-kettőt érint súlyosan, például cikkünk főszereplőjét is. Akinél a tartós levertség néhány hétnél tovább tart, érdemes mielőbb szakszerű segítséget kérni – a baba és a mama érdekében.
„Néha, amikor Berci békésen szunyókál, és itt ülök – mutat egy fenyő árnyékában megbúvó padra –, elgondolkodom a másfél éve történteken. Azon tépelődöm, négyhetesen a kisfiam mit élhetett át, mit érezhetett az egészből. Örök kérdés marad, hagyott-e nyomot benne. Ez olyan, mint egy szörnyű mese egy napról, aztán hetekről és hónapokról. És ebben a mesében ott van Tamás, a férjem is, aki a tragédiát megelőzte. Mára meggyógyultam, és nem félek – tudom, hogy ez többé nem fordulhat elő. Esténként összebújva a következő babát tervezzük, ami már egyértelműen jelzi: minden rendben van. Velem is. Mert tudod, a történtek után itt most azon van a hangsúly, hogy velem…
Azt hittem, elmúlik
Három év házasság, boldogság után azt éreztük, már csak a baba hiányzik az életünkből. A férjem felkapott, és fél órán át csókolgatott, amikor kiderült: áldott állapotban vagyok. Nem tudom szavakba önteni, mennyire vártam Bercit! Álomszép kilenc hónap volt, rajongó, féltő férjjel, aztán bonyodalmak nélküli szüléssel. A kórház után otthon minden úgy várt minket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A szülők beosztották, ki mikor miben segít, Tamás szabadságot vett ki, és elhalmozott a szeretetével. Ha a kisujjamat sem mozdítom, akkor sem lett volna hiányom semmiben.
A második hét elején ugyan fájt a mellem – az én falánk kisbabám kisebesítette –, de semmi egyéb bajom nem volt. Aztán az egyik éjjel fölriadtam, hogy Berci nyöszörög, fulladozik. Rémülten, izzadtan ugrottam ki az ágyból. Berci békésen aludt. Tamás nyugtatgatott, hogy csak rossz álom volt, a tökéletes anyákkal előfordul, mondta. A csókjaival altatott el, de nehezen aludtam vissza. A másnapom nagyon rossz volt. Aztán a következő éjjel is fölriadtam, azt éreztem, nem bírnék fölállni, ha Berci sírna, a felelősség súlya leterít. Ezerszer elmondtam magamban hajnalig: nem bírom ki, ha baja esik a gyerekemnek! Fáradtan ébredtem, de nem panaszkodtam. Háromhetes múlt Berci, amikor Tamás visszament dolgozni, én pedig kértem a nagymamáktól, ne jöjjenek naponta kétszer, elég erős vagyok már. Nem volt igaz. Vánszorogtam, éppen azért utasítottam el őket, hogy ne vegyék észre, mi zajlik bennem. Ettől kezdve csúsztam egyre csak lefelé a lejtőn. Éreztem, hogy baj van, de képtelen voltam megosztani a szerelmemmel.
Alig ettem, gyakran sírtam, pedig semmi okom nem volt rá, és folyamatosan rettegtem, nehogy betörjenek, és ellopják a gyerekemet. Késő délutánra, mire anyu vagy a férjem megérkezett, összekaptam magam. Nem mondtam el nekik, milyen félelmek gyötörnek, azt hittem, múló dolog, majd túl leszek rajta. Aztán hirtelen átváltottam érdektelenségbe. Reggel Tamás megbüfiztette Bercit, visszatette az ágyába, nekem tejeskávét hozott, megcsókolt, és azt mondta: »Drágám, pihenj sokat, sápadtnak látszol. Sietek haza.« Közben az én fejemben az zakatolt, tűnj el, pihenni fogok, hiszen egész éjjel őriztem a gyereket. Talán düh is volt bennem.
Aznap ide-oda járkáltam a lakásban, semmit sem csináltam, talán egyszer pelenkáztam át Bercit, és egyszer szoptattam meg. Dél körül zavarni kezdett a fény, kívántam a sötétet. Bezártam minden ablakot, behúztam a függönyöket, és feküdtem az ágyon. Közben elképzeltem, miként lopják el a gyerekemet, és olyan szívdobogásom lett, hogy tisztán hallottam zakatolni a szívemet. Lemerevedve ültem az ágyon, remegtem a félelemtől, magam mellett az ordító gyerekkel. Simogattam, biztattam, ordítson csak, akkor nem mer bejönni senki. És amikor hallottam, hogy a zárral babrálnak, rettegés fogott el, hogy a betolakodó a hang felé jön, és elviszi Bercit. Csitítottam, de nem hagyta abba. Megfogtam a kispárnát, és csendet parancsoltam…
Szöveg: Árvai Magdolna
Fotó: Fábián Évi
A történetét elmesélő anya és kisfia nevét a család kérésére megváltoztattuk
A folytatást keresd az augusztusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2010. augusztus]
