Flamingó fél lábon

Eddigi legrugalmasabb randevútársam, és nemcsak azért, mert a Duna-parton simán összetekeri magát fél lábon álló flamigóvá, vagy spárgázik egyet a levegőben, hanem mert őszintén mosolyog rám, amikor ötven perc késéssel, a fővárosban zajló csodásan összehangolt útlezárások – bontások és felújítsok – ellenére egyszer csak végre odaérek hozzá. Mostanában amúgy is a Találkozás érdekli, Nádas Péter Trilógiatanulmányából csinál színházi estet. Ezt akkor meséli, amikor rákérdezek, mi az a sok nehéz könyv a táskájában – öt jegyzetfüzet, egy Harry Potter és a Nádas-drámák. „Mindig úgy éreztem, a szövegeinek viszonya van a színházzal, a testtel, a testtudattal.” Az Őszi Fesztivál nyitódarabjában beszédet ötvöz tánccal. „Színpadi, testi, szellemi, színészi érzetet szeretnék úgy összedolgozni, hogy az hitelesen mozduljon meg.” Krisztián Kőszegen született, 18 éves kora óta él Budapesten. Volt általános ápoló a Lipót Memóriaklinika osztályán, járt rajzszakkörbe, mert képzőművész akart lenni, és művészeti menedzsernek is tanult. Aztán rájött, hogy minden dolga egyetlen irány felé löki, és ez a tánc. „Nagyon jól vagyok. A munkámnak élek, saját társulatom van. Úgy érzem, nincsenek gátak, az elképzeléseim teljesülnek. Amúgy se vagyok siránkozós fajta, akit frusztrál, ha valami épp nem úgy jön ki, ahogy várta.” Folyton mozog. Szereti a testét, de van, hogy dühös rá? „Egyrészt vigyázok rá, mert 33 éves vagyok. Másfelől a test mindent meg tud csinálni, tehát ha ellenáll, akkor én voltam türelmetlen vagy indiszponált.” És mit adsz neki enni? – kérdezek vissza. „Reggelizni utálok, napközben végig pörgök, van, hogy elfelejtek enni, de vacsorázni szeretek. Egy jó paradicsomos-sajtos-spenótos gnocchi vagy egy jól elkészített csirke boldoggá tesz, a krumplipüré pedig konkrétan a mániám. Az Eklektika a törzshelyem a Nagymező utcában, zseniálisan főznek.” A tánc képzőművészeti, kulturális keretbe téve izgatja. „Felkértek, hogy a Messiásokon, a debreceni MODEM kiállításán csináljunk performanszokat. Extrém helyszín, nem mindennap táncol az ember Francis Bacon-kép közelében.” Arra hogyan instruálod a táncosokat, hogy a performansz ne csak egy nekik érthető, átélhető valami legyen? – kérdem, merthogy ez fel szokott merülni mint probléma. „Ez nagyon fontos. Egy összetett darab eltáncolásához ugyanis erős belső koncentráció kell, ezért arra külön figyelek, hogy tudatosítsam bennük: ez kifelé szól. Ha pusztán fantasztikus a technika, az tornagyakorlat, és a kérdés jogos, miért színpadon zajlik. Kapcsolatot kell teremteni, a tekintetükkel. Azt hiszem, sok táncost sikerült megnyitnom, ám ha csak egyet is, már akkor megérte az egész.

Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Bertalan Péter
Smink: Békefi Zsóka