Eltüntetni az utcákról a hajléktalanokat – a legtöbben ezt szeretnék. Hogy ne rombolják a városképet, ne büdösítsék a villamost, ne lakják be az aluljárót, és főleg: ne furdalják olyan konokul a lelkiismeretünket. De vannak, akik nem a struccpolitikában hisznek. A Menhely Alapítvány munkatársai tizenhét éve adnak budapesti otthontalanoknak ruhát, gyógyszert, fedelet, kenyeret, reményt.
Kivárja, míg újabb falat lángost gyömöszöl fogatlan szájába az asszony, aztán nyújtja csak át neki a teát Tóth Zelma. A Menhely Alapítvány munkatársa az éjszakai krízisautó-szolgálaton olyan fővárosi hajléktalanokat keres, akikről a szervezet diszpécserközpontjába – szemmel látható betegségük vagy gyengeségük miatt – bejelentés érkezik. Előfordul az is, hogy valaki kihűl, vagy többet iszik a kelleténél, és takaró meg matrac nélkül alszik el padon, betonon. A Menhely furgonjából ilyenkor fülhőmérő kerül elő, tea, és ha semmiképpen nem akar intézménybe menni a hajléktalan, takaró, ruha. Ha viszont beleegyezik, a szociális munkások valamelyik éjjeli menedékhelyre szállítják.
Az Ecseri úti közért előtt üldögélő asszony úgy markolja fölpüffedt, vörös kezével a forró műanyag poharat, mintha egész éjjel abba akarna kapaszkodni. „Fapadra vagy fizetőre?” – kérdi tőle Zelma. Kiderül, ő a Podmaniczky úti, a mellette falatozó bácsi a Jászberényi úti éjjeli menedékhelyen szokott aludni. Elfogadnák, ha odavinnénk őket. Persze csakis a „fapadra”, az ingyenes részlegre. „Házaspárok gyakran azért választják az utcát, mert Budapesten alig van koedukált szálló” – magyarázza Zelma, és fasámlit tol furgonjuk lépcsőjéhez. Ez sem könnyíti meg túlságosan dolgukat a sofőrrel, Andrással, hogy a majdnem járóképtelen asszonyt a hátsó ülésre segítsék. Amikor macskaköves volt, se huppantam ekkorákat a Podmaniczky utcában, mint most, Andrással a volán mögött. Aggódom, hogy nem csak az utastérben táncoló sámlit, az egymásba kapaszkodó házaspárt is az ülések alól kell majd összeszednünk. De tudom, mire a sietség: a Menhely krízisautó-szolgálata azt vállalja, hogy a bejelentéstől számított egy órán belül a bajba jutott hajléktalanhoz ér.
| Sátor mint stratégia? „A lakhatás az egyetlen lehetsé-ges válasz a hajléktalanügy megoldására” – állítja Vecsei Miklós, nemrég lemondott miniszteri biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. A szakember egy néhány héttel ezelőtti, szociális törvényt módosító parlamenti döntés miatt vált meg posztjától. A szerinte elfogadhatatlan jogszabály arra is fölhatalmazza az önkormányza-tokat, hogy hajléktalanjaikat bázisszálló fedőnevű sátrakban helyezzék el. „Évekig dolgoztam szociális munkásként az utcán, ahol a sátor végső eszközként, életmentés céljából gyakran előkerült. De hogy ezt a szakmának és az önkormányza-toknak is irányadó, elvben jövőbe mutató szociális törvény írja elő, azzal nem értek egyet – magyarázza Vecsei Miklós. – Átfogó hajléktalanstratégiánkban, amelyen már évek óta dolgozunk, valódi megoldásokat kínálunk a településeknek. Ezért sem elégedhetünk meg a város szélén fölállítandó sátrak koncepciójával. Ha ezt elfogadnánk, az akár a New York-i példához is elvezethetne: az ottani polgármester ugyanis népszerűségét nagyrészt a hajléktalanoktól megtisztított Belvárosnak köszönheti. Hogy mit talált ki a piros vonalon kívülre pateroltak elhelyezésére, az már kevesebbeket érdekel.” Mindenesetre Vecsei Miklós és kollégái abban reménykednek, hogy a szociális törvény 2008-ra tervezett újabb módosítása előtt a sátorutópia nem lényegül át kézzelfogható ponyvává. |
A Madách Színház előtt csövező Détári úrhoz érkezünk. A torzonborz férfi a gyomrát fájlalja: néhány hónappal korábbi műtétje helye sajog. „Nem kell, hogy elhiggye, de ez az ember igazi nagypolgár volt, három és fél szobás terézvárosi kéglivel” – henceg a gyomorpanaszos ivócimborája, akár a sajátjáról volna szó. A krízisautó visszapillantójában a szmogtól és mosdatlanságtól fekete arcú Détári urat fürkészem. Azon töprengek, miért olyan fontos, hogy az ember a leghitványabb élethelyzetekben is megtartson valamit a méltóságából. Az idős férfi úgy ül mögöttünk, szálfaegyenesen, keresztbe tett lábakkal, ahogy nagypolgári nappalija foteljában üldögélhetett néhány évtizede. „Rosszabbul néz ki, mint két hónapja” – fogadnak köszönés helyett a Hajléktalanokért Közalapítvány Szobi utcai speciális éjjeli menedékhelyén. A Menhely diszpécsere naprakész a város éjszakai szállóinak telítettségéről. Az itteni lábadozóba talán befekhet még az élősködőktől hemzsegő Détári úr. Fürdés után, persze. „Hogyan adja a fejét valaki arra, hogy napi nyolc órában hajléktalanokat etessen, mosdasson, ápoljon?” – kérdezem az éjjeli menedékhely munkatársát, Agócs Marát. Meg se lepődöm, amikor azt feleli: véletlenül. Ugyanezt válaszolta ugyanis néhány hónapja Tóth Zelma, amikor első beszélgetésünkkor a kezdetekről faggattam. Szerencsére amilyen véletlenül csöppennek nálunk a szociális munkások a hajléktalanügybe, olyan tudatosan és konokul húzzák benne az igát, semmi pénzért, évtizedekig. Zelma például férje jövedelme nélkül már rég búcsút mondhatott volna ennek a hivatásnak: amit a Menhely havonta fizet neki, abból nem tudna megélni. „Pedig rettegünk attól, hogy jövőre egyik alapítónk, a főváros is kivonul a támogatók közül. Hetvenmillióval kevesebből kellene gazdálkodnunk” – mondja, és hol az utcatáblákat, hol a mappáját fürkészi: mi a következő helyszín.
Egy menzateraszon nagyothalló idős nő. Zelma direkt sapkája fülvédőjébe üvölti: bevinnék a szállóra. Erre vadul rázza ősz fejét az asszony. Bár a legjobb dolog, ami történhet vele, hogy eláll az eső, és a bisztrós Erzsike holnap is kihozza neki a maradékot. Mégis a jobbik rossz ez neki itt, a menzabejáratnál. Miért ódzkodik a szállóktól annyi hajléktalan? Ezt legtöbben a szigorú házirendre fogják. Meg arra, hogy ott nincs biztonságban a pakkjuk. Nekik nyitotta meg az Oltalom Karitatív Egyesület négy éve a Fűtött utcát.
A józsefvárosi Dankó utca 15.-ben szinte minden úgy működik, mint odakint, kivéve, hogy állandóan húsz foknál melegebb van. Itt nem kérnek egészségügyi papírokat, és a részeget is befogadják. Ez a szerencséje a Király utcában fölszedett Zoltánnak. Epilepsziás, lábait pedig alkoholos idegbénulás változtatta erőtlen virgácsokká. Nála nem az a baj, hogy nem akar beszállni a Menhely autójába, hanem, hogy nem bír. Ruhája láttán Tóth Zelma gumikesztyűt húz. Zoltán szürke mackónadrágját több hete színezheti vizelet, ürülék. Szégyelli magát, hangosan zokog a kocsiban. A szag majdnem elviselhetetlen. Most először suhan át az agyamon, hogy kiszállok, és a Dankó utcáig futok, de András hamarabb tapos a gázba. Marad az önszuggesztió. Próbálok érző szívű, egykor szabadon gondolkodó fiatalemberként gondolni a mögöttem ülőre. És el akarom képzelni kisfiúnak, ahogy kantáros rövidnadrágban, zsebéből kilógó csúzlival futkos. Nyitott ablaknál vacogunk a Dankóig, de ott a kórház és a százötven férőhelyes Fűtött utca is megtelt. Zoltán a portásfülke előtt egy matracot kap.
| Lakásvesztés
Hogyan landol az egykori körúti lakástulajdonos a körúti padon? Úgy, hogy nem egy, hanem legalább három krízishelyzet következik be egyszerre az életében. Például meghal egy hozzátartozója, elválik tőle a felesége, és kirúgják az állásából. A bajba jutott még nagyobb eséllyel végzi az utcán, ha felnőttkorára nem fejlődik kellően stabil személyiséggé. Általában azért, mert gyerekként se szeretetet, se önbizalmat, se cselekvési mintákat nem kapott válsághelyzetek legyűréséhez. „Ma könnyebben elveszíthetik az otthonukat az emberek, mint tizenöt éve – mondja Tóth Zelma. – Elég hozzá egy rosszul beindított vállalkozás, egy elméretezett lakáshitel. Számos otthontalan emberrel utazunk együtt a villamoson, akikről – a külsejük alapján – eszünkbe sem jut, hogy este nem haza mennek, hanem egy menedékhelyre. |
Zelma fertőtlenítő spray-jével sietve fúj le minden ülést, kapaszkodót és kilincset, amit a férfi megfogott, és máris repesztünk tovább. Útba ejtünk bokor tövében, betonbunkerben és papírviskóban alvókat. Aki mélyeket szuszog, jól be van takarva, elég vastag alatta a matrac, és láthatóan nem beteg, föl se keltjük. Legfeljebb megkérdezik tőle Andrásék, nem fázik-e. Ha nem, akkor ennyi. „Hogyhogy ennyi? Az az ember mínusz öt fokban alszik a földön, alatta rongy, fölötte az ég, hogy hagyhatjuk így itt?” – károgok. „Ennek az autónak annyi a dolga, hogy senki ne haljon meg az utcán ma éjjel – világosít fel Zelma. – Holnap a Kürt utcai ügyfélszolgálatunkon beszélgetek is velük.”
„Tényleg nem adtok már vonatjegyet?” – rogyik le másnap az egyik székre egy fiatalasszony. Hajléktalanigazolványáról lelesem, Erzsébetnek hívják, és éppen annyi idős, mint én. Foga alig van, szemei alatt sötét karikák. De mosolyog. Kiegyensúlyozottnak látszik. Reggel nyolc óta áll sorba a Menhely Alapítvány Kürt utcai irodájában. „A kisfiamhoz utaznék Dunaújvárosba, nevelőszülőknél van” – meséli, aztán receptet tol Zelma elé. „A Gyula szívgyógyszere” – biccent egy jóval idősebb férfi felé. Ha ugyanis egy hajléktalan a Menhellyel szerződött patikában veszi meg gyógyszerét, csak a tíz százalékát kell kifizetnie. Erzsi ezenkívül új személyiéért és leveleiért jött. Az alapítvány postafiókot tart fenn regisztrált ügyfeleinek. De van csomagmegőrző, ruha- és cipőraktár, jogi szaktanácsadás, mosoda, zuhanyzó, internetszoba, napilap, társasjáték, filmklub, zsíros kenyér. És ami a legfontosabb: meghittséggel határos meleg.
„Kabát van nálunk is, más nem biztos” – mondja Zelma, és listát csúsztat Erzsébet elé a főváros ruhaosztó helyeiről. Az asszony az ügyintézés után a ház előtt gyújt rá, közben meséli el, hogy került az állami gondozásból majdnem az utcára. Először vidéki élettársa volt, saját lakással és jó adag agresszióval. Az ütlegek elől Pestre menekült, ismerősökhöz, aztán elfogytak az albérletek, maradt az utca. Erzsi hamar terhes lett, a kisfiút öt hónaposan vette el tőle a gyámügy. Maga sem tudja, hogy öt évvel később született kislányát hogyan sikerült magánál tartania. A fiatalasszonyok gyedét megkaparintó, azóta bezárt gyerek-anya otthonból ugyanis második csecsemőjével is az utcára menekült. A kislány első telét a szívbeteg Gyulával hármasban csövezték át, pedig nem is ő az apja a gyereknek. Inkább a nagyapja lehetne. „Ketten szereztünk babakocsit meg kis hálózsákot, Tamarám sose fázott – bizonygatja az asszony. – Most már lakásban lakunk, az élettársam keres, jól bánik a gyerekkel.” „A kicsi is elfogadta apjának?” – kérdezem. „Papának a Gyulát szólítja” – sandít Erzsi az idős férfira. „Nem is lesz soha másképp” – dünnyögi. Nehezebb lett volna azt mondani: köszönöm.
Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt
[Marie Claire, 2008. január]
‘),
