Rendőrség, kórházak, pszichiátria. Gabka hét évig volt heroinfüggő. Ma már józan, de sohasem felejti, honnan jött, és hol járt: heroinmámorban az apja temetésén, kétes lakásokban, arannyal teleaggatva a heroinért. Huszonévesen újra meg kellett tanulnia élni…
Drogfüggő voltam? Nem, ez így nem igaz. Szenvedélybetegnek tartom magam, pedig már hét éve semmit nem használok. Nem teszek különbséget szerek között. A terápiára a heroinfüggőségem miatt kerültem, de valójában függő voltam az élet minden területén.
Gyerekkoromban imádtam a gumicukrot. Megkaptam a részemet, megettem egyszerre az egész zacskót, aztán a tesómét is. Citromlevet ittam, csak hogy érezzem, hogyan mar belülről. Később, tinédzserkoromban az ivás nálam abból állt, hogy benyakaltam egy fél üveg töményt. Mindent mértéktelenül fogyasztottam. Hogy ez miért alakult így, nem tudom. Az biztos, hogy végtelenül szorongó gyerek voltam, mindent magamba fojtottam, alig kommunikáltam. Igazi barátságok helyett vagy felnéztem a másik lányra, mint egy istenre, hogy mennyivel jobb, szebb, okosabb nálam, vagy irigykedtem a többiekre, amiért szebb görkorit, táskát kaptak, mint én.
Hallottam sokszor, hogy nem tudok szeretni, miközben mindig azt éreztem, hogy engem senki sem szeret. Ebben nőttem fel. A szüleim elváltak, amikor egyéves voltam, és aztán itt is, ott is születtek testvéreim. A mamám az új társával, a papám a nevelőanyámmal: két teljesen másként működő család. Kialakult, hogy ha ide megyek, így kell viselkednem, ha oda, akkor úgy. Megtanultam a szerepeimet, de mind a két helyen kívülálló maradtam.
Apu pszichiáter-belgyógyász volt, istenként néztem fel rá, pedig szenvedélybeteg volt, gyógyszerre ivott, és olyankor agresszív lett. Mára meg tudtam neki bocsátani mindenért, azért is, hogy arcommal a padlón rugdosott… De azon egész életemben dolgoznom kell, hogy higgyek magamban. Anyuéknál nyugodtabb voltam, ám nem mertem szeretni, mert apu mindig megesketett, hogy őt szeretem a legjobban.
Néhány régi képen látszik, hogy apu csuklója be van kötve. Számára az öngyilkosság egyfajta megoldásnak tűnt. Így is halt meg 49 évesen, kiugrott az ablakon. Akkor én még keményen anyagoztam. Semmi nem jutott el a tudatomig, de amikor telefonáltak, megéreztem, hogy emiatt hívnak. Heroinmámorban elmentem a temetésre, ám csak négy év múlva, a terápián jött igazán a felismerés, hogy nincs apám.
Lettek volna lehetőségeim, mert jó voltam atlétikában, rajzban is. Apám viszont nem engedte egyiket sem. Azt mondta, nincs értelme, nem lehet vele keresni. Végül sima gimnáziumba írattak.
A gimiben nagy volt a lazaság, egyfolytában a Total carba jártunk. Én, talán a szorongásom elfojtása miatt, ki ha én nem alapon cigiztem, élveztem, hogy deviáns vagyok. Nálam a bulizás nem arról szólt, hogy táncolok vagy nézegetem a fiúkat, hanem hogy önkívületi állapotban fetrengek. Otthon mindig azt mondtam, a barátnőmnél alszom, mert szórakozni nem engedtek el. Végül már úgy mentem iskolába, hogy előtte is ittam.
Aztán megismerkedtem egy fiúval. Börtönből jött ki, heroinfüggő volt. Számomra ő volt a herceg a fehér lovon. Amikor először randevúztunk a Moszkva téren, emlékszem, lógott a feje, be volt állva akkor is. Felnézett rám, világított a kék szeme a sötétben, a herointól tűhegynyi volt a pupillája. Nagyon vékony volt, és nagyon beteg – ma már tudom –, de akkor ott gyönyörűnek láttam.
A családról való leszakadás úgy nézett ki, hogy egy nap nem mentem haza többé, és az iskolába sem. Keresett a rendőrség, meg is találtak. Mondtam, hogy ennél a fiúnál lakom. Normálisabb állapotában még bemutatni is megpróbáltam, de az apámnak már elsőre gyanús volt, főleg hogy eltűntek az útlevelek, amikor hazavittem… Mikor kiderült, hogy heroinfüggő, anyuék haza akartak húzni. Szó szerint. Ez az egy kép nagyon megmaradt bennem: az utcán álltunk, egyik kezemet húzták az anyuék, a másikat a fiú… Durva volt.
Az nem volt bennem, hogy heroinozni fogok, azt gondoltam, én majd megmentem őt. Minden napja arról szólt, hogy megy a cucc után, aztán benyomja, illetve órákon át próbálja, mert a vénái már szétmentek. A plafon is véres volt. Depridolt kapott a leszokáshoz, de én szedtem be, mert mindig megnyugodtam tőle. Olyankor minden szép, nincsenek problémák, semmi, csak úgy vagy. Ebből az lett, hogy elkezdtem a heroint is. Orrba szívtam, és nagyon jól éreztem magam – az elején. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy pisztolyt szegeznek a fejemhez. Betörtek a kommandósok a lakásba, hátrabilincselték a kezem. Azt sem tudtam, mi történik. Akkor a fiúm apjának a lakásában laktunk, antik dolgokkal volt tele, azokat adta el. Egyszer túlnyomta magát. Megszerezte a cuccot, ment le a gyorsétterem vécéjébe, én meg csak vártam, de nem jött. Akkor lerohantam, ordítottam a nevét, semmi. Felfeszítettem az ajtót, és eszméletlenül kizuhant rám. Szóval nekem nem kellett sok heroint használnom ahhoz, hogy figyelmeztető jeleket kapjak. Persze hiába. Aztán egyszer összevesztünk. Azt se tudom, miért. Eljöttem. Nem fogadott vissza egyik családom sem, úgyhogy egy barátnőm anyjához költöztem a kis szobába, egy hippilakásba, ahol állandó bulizás volt, átjáróház. Ittak, mákteáztak.
Szöveg: Kempf Zita
Fotó: Lukács Dávid
A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. február]
‘),
