Gálffi László – Szindbád vacsorái

2013. július 22.

Amikor Gálffi László megjelent a vásznon mint mentőorvos, nemcsak az égen sütött ki a nap. A lényéből áradó derű, bölcsesség és harmónia megfényesítette azt a néhány pillanatot, amíg jelen volt Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében. Akkor döntöttem el, hogy szeretnék végre interjút készíteni vele.

Gálffi Lászlóval van egy közös barátunk és egy közös szenvedélyünk: a gasztronómia. Mindkettőre szükségem volt, hogy megnyíljon, mivel zárkózott ember hírében áll. Nem csalódtam, az óbudai étterem kockás abrosza mellett már az előételnél oldottan beszélgettünk, sőt még meg is nevettette, amikor elmeséltem, hogy én a magam részéről 32 éve várok erre a találkozásra. Akkor, 1976-ban, tízévesen láttam először A kengurut, Gálffi első filmjét. A kis faluban, ahol éltünk, a helyi kultúrházban ugyanis csak akkor tartották meg a vetítést, ha legalább ötfőnyi közönség akadt. Két csókolózni vágyó pár mindig ott toporgott, így én mint ötödik, biztos befutó voltam – néha még a jegyemet is kifizették. A kengurut sorsfordítónak éreztem életemben: hazaérve örömmel tudattam anyukámmal, hogy a jövőm megoldódott: Gálffi Lászlóhoz megyek feleségül. Vonzalmam kis tiniként az Equus bemutatójára is elűzött a messzi Budapestre, majd a ”80-as években annyiszor néztem meg Rimbaud műveiből összeállított önálló estjét, ahányszor csak lehetett. E „hősi” múltból táplálkozik az első kérdés, amit mindenképpen föl kell tennem:

Jár még vidékre előadóestekkel?
Sok önálló estet csináltam – komoly anyagokat választottam, és nagyon megdolgoztam velük, hogy előadás legyen belőlük. Élvezetes munka volt mind. A Rimbaud-esttel főleg egyetemekre jártam. Délután, próba után elindultam, este lement az előadás, éjjel beültem az autóba, és másnap 10-kor már újra a próbán voltam. Most, ha tehetem, ott alszom az előadás helyszínén. Lehet, hogy haza lehet érni Budapestre két óra alatt, de nekem már másról szól az élet: szeretek sétálni, szemlélődni. Annyi helyen voltam, és valójában nem is ismerem ezeket a városokat. Mostanában reggel lemegyek, már 10 órakor, ott megebédelek, délután elmegyek sétálni, körülnézni. Előadás után ott alszom a szállodában, és csak másnap délelőtt indulok haza.

Úgy emlékszem, hogy nagyon nagy lendülettel indult a pályája.
1975-ben végeztem a főiskolán, és A kenguru nagyon nagy lökést adott. A színházban csak négy évvel később váltam sikeressé, mikor 1980 tavaszán bemutatták az Equust. Filmben sokkal többet szerepeltem, jobbnál jobb szerepeket kaptam. A Wagnerben Richard Burtonnel és Vanessa Redgrave-vel, Mészáros Márta Anna című filmjében Marie-José Nattal játszottam együtt, és ez nemzetközi ismertséget is hozott. Mikor a Liszt-filmet forgattuk Párizsban, amiben Chopint alakítottam, volt öt nap forgatási szünetem. A Champs-Élysées-n sétáltam, és láttam, hogy a mozikban a Mészáros Márta-filmet hirdetik. Kíváncsi voltam, hogy hangzik franciául, amit mondok, és beültem megnézni. Ennek köszönhetem, hogy az az öt nap életre szóló élménnyé vált, mert amikor kijöttem a moziból, felismertek, és ebből egy futó szerelem lett. Akkor szerettem meg Párizst, addig egy kicsit távolinak, hidegnek tűnt – valahogy nem fogadott be. Ahhoz padlásszobákba kell menni, kávéházakba, és egészen más arcát mutatja meg a város. Ez persze máshol is így van. Ezért nem szállok már meg szállodákban, újabban mindig lakásokat bérelek.

Jár vissza Párizsba?
Már két éve nem voltam, de London, Róma, Párizs bejáratott helyek. Lisszabon volt a legutóbbi nagy felfedezés – egy gyönyörű lakást találtam az interneten. Nagyon imádtam hajnalban lemenni a lépcsőkön a piacra. Isteni dolog a halpiacon válogatni az ismeretlen halak között. Általában éttermekben eszem persze, de ezt az élményt is ki akartam próbálni. Nem csak ott lenni valahol, hanem ott élni, akár pár napig is. Nem nagy ebédeket készítek ilyenkor, csak kipróbálok valamit. Az ember megveszi a halat, bele a petrezselymet, fokhagymát, sót, citromot a hasába, egy kis olaj, és alufóliában kisüti – szinte semmi, de máris a magamévá tettem valamit az ottani életérzésből. Mindig olyan ételt kell választani, ami csak ott van. Olaszországban, Spanyolországban a sonka, sajttal, kis vörösborral – hát annál jobb nincsen a világon. Többször voltam Rómában ilyenkor tavasszal, amikor articsókaszezon van: csokorban viszik haza, mint a margarétát. Vagy szintén tavaszi étel ott a cukkinivirág töltve mozzarellával, sonkával. Sörtésztába mártják, és kisütik.

Itthon miket szeret főzni?
Amit éppen kapok és friss. Ha van időm, piacra megyek, mert ezek az agyontermesztett élelmiszerek nemcsak nem egészségesek, de borzasztóan íztelenek is.

Kitől tanult főzni?
Öten voltunk testvérek, szép gyerekkorunk volt. Egy viszonylag kicsi kelenföldi lakásban laktunk, nagy kerttel, ahol két hatalmas cseresznyefa állt, meg egy pompás sárgabarack. Az ”50-60-as években apám tartott el minket, aki asztalos volt, édesanyám pedig gondoskodott rólunk, és otthon varrt. Nagyon egyszerű ételeket ettünk. Én voltam a legkisebb, és anyámmal mindig én jártam a piacra. Én cipeltem a szatyrot, és közben figyeltem. Hús ugyan ritkán került az asztalra, de a piacot és a nyüzsgést nagyon élveztem. Emlékszem azokra az őszibarackokra, amelyek fél kilósak voltak, és amikor beleharaptam, a karomon csorgott végig a leve. Hát ilyet mostanában nem ettem. Még mindig furcsa nekem, hogy ma már mindig minden kapható, és nem kell kivárni az eper- vagy a szőlőszezont. Láttam, mi kell a főzéshez, otthon pedig végignéztem, hogyan készül az étel. Később, mikor édesanyám beteg lett, én már nagyon sok ételt meg tudtam csinálni. Úgy készítettem el, hogy kívánatos legyen egy olyan beteg számára is, akinek nincs étvágya. Megtanultam azt is, hogyan lehet kevés pénzből jót főzni. Ha nincs otthon semmi, akkor is kinyitom a szekrényt, és valamit összecsapok abból a pár dologból, amit találok. Ez a gasztronómia alapja: a fantázia. Így kezdtem, és nagyon megszerettem a főzést. Mára az életem minden területét meghatározza, beleviszem a tanításba, az emberi kapcsolataimba is.

A testvérei mind fiúk?
Nem, van egy nővérem is. Húsvétra, mivel már édesapám sem él, hogy a család ne menjen szét, mindig én főzök ünnepi ebédet. Meghívok mindenkit nagyszombatra, tizennyolc-húszan szoktunk lenni. Éppen hogy beférünk a lakásomba.

Sok gyerek van?
Van, de hát már nagyok! Udvarlókkal, szerelmekkel jönnek, aztán a következő évben hozzák az újat.

Mi volt a menü?
Borjúszűz volt Budapest raguval, és kacsát sütöttem. Az a másik specialitásom: kacsamell vagy -comb párolt káposztával és hagymás tört krumplival. Fontos, hogy minden friss legyen és meleg, ezért olyan ételeket választok, amit előre el lehet készíteni. Erre nagyon adok.

Szöveg: Békési Ildikó
Fotó: Sárosi Zoltán

Köszönet a helyszínért a Kéhli Vendéglőnek – www.kehli.hu[1]

A folytatást keresd a májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2008. május]

References

  1. ^ www.kehli.hu (www.kehli.hu)

‘),