Van valami, amit még nem tudunk Görög Zitáról? – kérdezte az egyik barátom, amikor elfecsegtem neki, hogy címlapot fotózunk vele. A beszélgetések, a kávézások, a közös programok alatt szerzett élmények után biztosan állíthatom: eddig nem tudtunk róla semmit.
Egyik első külföldi útján, 17 évesen Laetitia Castával együtt vonult a párizsi kifutókon, úgy, hogy az egész világ rá figyelt. Nem gondoltam volna róla, hogy nyolc év szigorú modelléletforma után nincs alkalom, hogy ne késne legalább negyedórát a találkozóinkról, de akár egy egész napot is. „A gyerekek, tudod” – és egy szavam sem lehet, erre csak egy mosoly a válasz. Zita bohémabb a vártnál, csélcsap, „szélvész hercegnőnek” is becézték a barátai egy pár évvel ezelőtt. A szélvészséget már maga mögött hagyta-hagyná: „javítani mindig tud magán az ember”. A családi házban tett első látogatásom majdnem meghiúsul, Zita nem találja a lakáskulcsot, amellyel beengedne, ugyanakkor az interjú közben, anélkül, hogy az órájára nézne, pontosan tudja, hogy mikor kell felállni, mert lefőtt a kávé, és mikor kell még egyszer felállni, mert kifőtt a tészta az öccse ebédjéhez. A gyerekekért is mindig pontosan érkezik az óvodába, és pontosan érkezik a munkákra is. Arról a divatbemutatóról, ahol egymás mellett ültünk, szintén késett, mögöttem össze is súgtak: „Tudja, mikor kell megérkezni.” Lehet, hogy nekik is igazuk van valahol, de volt, aki inkább őt figyelte, mint a kifutón végigsikló modelleket. A divatbemutató után Zita bemutat az anyósának, az apósának – „ők is hozzám tartoznak” –, elmondja, hogy a színpadon látottak közül a virágos-romantikus ruhákat viselné, mert neki ilyen a lelke is. Azt is elmeséli, hogy amit egyszer elkezd, azt szereti be is fejezni. Jogosítványt például már hat éve szeretne, de a KRESZ-vizsgán mindig elhasal. „Addig csinálom, amíg meglesz. Nem volt rá időm soha, a gyerekek miatt most először indul ugyanúgy minden napom, reggel hatkor, és ebbe bőven belefér egy tanfolyam is.”
Amikor újra nála járok, a családi házban, még közelebb enged magához: megmutatja a verseit, sőt azt is elmondja, hogy ki vette el a szüzességét még kamaszkorában, 16 évesen, Pásztón. „De a nevét ne írd le, nem akarom, hogy aztán mindenki ezzel ugrassa.”
Azt kérted az interjú előtt, hogy semmiképpen ne készüljek belőled, pláne ne olvassak utánad a neten. Miért?
Frászt kapok attól, ha valaki úgy kezd egy beszélgetést, hogy a neten azt olvastam rólad, hogy… Szerintem az interneten rólam olvasható infók alig 5–10 százaléka igaz, nagyon alaposan kell szűrni az ott olvasottakat, hogy az ember valamennyire hiteles képet kaphasson. A Megasztár alatt hoztam egy döntést, hogy nem figyelek oda a rólam összehordott cikkekre, mert rájöttem, hogy nem érdemes. A TV2-vel kötött szerződésemben így is benne volt, hogy hetente egy interjút kell adnom.
Jól érezted magad a nagy felhajtásban?
Nem volt mellettem, mögöttem senki, aki felkészített volna arra, hogy mi vár rám. Naiv voltam. Az elején élveztem a szerepléseket, csak azt nem értettem, hogy miért lett rám kíváncsi hirtelen ennyi ember. És mindenkit csak a felszín érdekelt, abból semmi, aki valójában én vagyok. Csak addig mutattak, amíg mosolyogtam, és csak addig mosolyogtak rám, amíg mutatta a kamera. Menet közben ismertem fel, hogy mekkora illúzió ez az egész. A legjobb, hogy anyukám büszke volt, és sok képet eltehetett rólam. (Nevet.) Csak a szépségedet használták belőled.
Egyértelműen.
Azért az nem lehet rossz, ha valaki annyira szép és természetes, hogy eladható vele egy tévéműsor.
Nekem voltak ezzel problémáim. Folyamatosan azt éreztem, hogy ennél több van bennem, amire senki sem kíváncsi – amit csináltam, a Megasztár, arra meg jó nagy adag beszólássorozatot kaptam. Emiatt sok kérdőjel maradt bennem a terveimmel kapcsolatban. Azt éreztem akkor, hogy nem szeretnék odafutni a pofonokért. Az elmúlt négy és fél évet leginkább a gyerekeimmel töltöttem, ennek köszönhetően letisztult bennem sok minden, tudom, mit érek. És ez segít, hogy végigvigyem, amit elképzeltem.
Mi az, ami foglalkoztat?
Egy mesekönyvet írok, a felével már el is készültem. Azokból a történetekből dolgozom, amelyeket a gyerekeimnek is mesélek. Én találom ki őket. A főszereplője Tündérfolt. Azért hívják így, mert egyszerre roma, színes bőrű, kínai és magyar. A haja is sokfajta, minden rasszból van egy-egy tincse. A gyerekeimből toleráns és nyitott felnőtteket szeretnék nevelni. Nem lenne jó, ha valaha is azt éreznék, hogy az iskolában valakivel nem barátkozhatnak, csak mert más a bőrszíne, vagy másképpen beszél, esetleg nem olyan választékosan, mert olyan helyen nőtt fel. Szeretném, ha az értékekre figyelnének. Lehet, hogy naiv vagyok, de én még harmincegy évesen is úgy érzem, hogy azért vagyunk a Földön, hogy egy jobb világot csináljunk belőle.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Emmer László
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Kovalik Natasa
Fotóasszisztens: Rab Roland
Haj: Herczeg Csaba – Hairclub
Ruha: body: Nanushka, szalmakalap: Sinéquanone, trikó: New Yorker, Calzedonia, karkötő: Anh Tuan, farmerbermuda: Levi”s
A folytatást keresd a júliusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2011. július]
‘),
