Érzéki, független és nagyon tehetséges. Énekel az Erik Sumo Bandben, de szólóban az igazán verhetetlen: akkor, amikor minden róla és csak nekünk szól. 25 évesen, három lemez után hamarosan világsztár lesz belőle. Tokióban a vokális dzsessz rajongói már jobban ismerik, mint mi, ám ha itthon lép fel, akkor is érdemes a koncertjére korán érkezni, hogy közelről (is) láthassuk.
Az egyik kritikusa azt írta róla, hogy a koncertje után legszívesebben kézen fogta volna Veronikát, felült volna vele a repülőgépre, és bemutatta volna Mobynak, hogy legyen a zenésznek is egy szép vasárnapja. Mi ugyan csütörtökön és nem koncert után randevúztunk, de a találkozás így is nagyon szép volt. Két fellépés között és két limonádé mellett a Menta Teraszon hűsöltünk Budán az énekesnővel, aki éppen akkor kapta kézhez az egyik diplomáját. „Most már hivatalosan is dzsesszének-előadó és -tanár vagyok” – mondta boldogan. „Biztosan büszke a család” – válaszoltam én, mert az érintett mellett leginkább ők szoktak örülni az eredményeknek. „Hogyne.” „Ők is zenészek?” „Anyukám a Magyar Nemzeti Filmarchívumban dolgozik, francia filmekkel foglalkozik, édesapám Budakalász polgármestere volt, a húgom pedig történelem–politológia szakra jár az ELTE-re” – tudok meg mindent Harcsáékról, és aztán Veronikáról, aki reálban is otthon van, ugyanis a zenélés mellett a Műszaki Egyetem informatika szakos végzős hallgatója. „Imádok csak úgy beülni valahová a barátaimmal, persze a mozi is jó választás, de én beszélgetni szeretek.” Ennek igazán örülünk, hiszen mégiscsak ezért jöttünk össze azon a nehezen egyeztetett, de szépre sikeredett csütörtöki napon, hogy a lehető legtöbbet tudjuk meg róla…
Van egyáltalán szabad estéd a nyári fesztiválidőszakban?
Egy-kettő. Meg néhány szabad délelőttöm. Egy barátomtól kaptam is egy piros filctollat, hogy jelöljek be néhány napot jó előre a naptárban, és azokra a napokra ne vállaljak semmit. Legyenek ezek az én piros betűs ünnepnapjaim, amikor csak magamra figyelhetek.
Hamvas és érzékeny lány ül előttem. Valahogy nem a műszaki egyetemet képzeltem el rólad…
Hétéves koromban derült ki, hogy nagyon megy a matek. Táncoltam, énekeltem, jártam zeneiskolába, de amiben egyértelműen tehetségesnek tűntem, az a matematika volt. Könnyűnek éreztem, és sikerélményt adott. A szüleim is annyira örültek neki, hogy a hatosztályos gimnáziumba már matematikaspecializációra jártam. Azt gondolták, egyszerű lesz vele elhelyezkednem.
Ők minek szántak?
Közgazdásznak vagy diplomatának. Az érettségi környékén már énekeltem, de akkor még senki sem gondolta volna – még én sem –, hogy egyszer énekesnő leszek. Azt tudtam csak, hogy nagyon szeretem a zenét, de azt még egyáltalán nem, hogy pontosan mihez kezdek majd magammal a gimnázium után. Akkor még nem mertem nagyot váltani, mentem inkább a műszaki egyetemre. A második évben már dzsesszt énekeltem. Éreztem, hogy ez egyre komolyabb, egyre fontosabb nekem. A gimiben rockzenekarokban énekeltem és szaxofonoztam, de ez az „egyetemi dzsessz” már egészen másról szólt. Elhatároztam, hogy felvételizek a dzsessz tanszakra, és ott majd kiderül, melyik az én utam valójában. Első helyen fölvettek (a legjobb eredménnyel – a szerk.). Ekkor voltam 21 éves, és ekkor vált nyilvánvalóvá a környezetem számára is, hogy ennek tényleg van értelme. Az első évben megalapítottam a zenekaromat, a Harcsa Veronika Quartetet, és rögtön fel is vettünk egy lemezt (Speak Low, 2005, magánkiadás – a szerk.), amelyre „ráharaptak” a japánok.
Előfordult, hogy a te lemezed vezette az eladási listákat Tokióban, míg Norah Jones a második helyre szorult.
A legnagyobb japán lemezbolthálózat, a Tower Records vokális dzsessz eladási listáját vezettem. Egy egész hónapig… (Nevet.) A japánok az interneten találtak rám, máig nem tudom pontosan, hogyan. Valószínűleg egy zenei blogban írhattak először a zenémről. Ez egy igazi tündérmese! Egyik nap kaptam egy e-mailt egy tokiói lemezforgalmazótól azzal, hogy őt már több dzsesszlemezbolt faggatta, mikor hozza már be a lemezemet Japánba. Akkor még csak a honlapomon lehetett belehallgatni az anyagomba, a My Space-en (közösségi weboldal – a szerk.) sem voltam még fent, de úgy látszik, ez is elég volt. Elkezdtek duruzsolni rólam Japánban, és a terjesztőnek egyre többet küldtem ki a saját lemezemből.
Elmentél a postára csomagokat küldeni?
Rendszeresen álltam sorba, hogy gyorspostán adjam fel a lemezeket. Aztán megkeresett egy tokiói kiadó, hogy ők ki is adnák a lemezt. Új kiadást készítettek gyönyörű, ottani ízlés szerinti borítóval (Speak Low, 2007, Nature Bliss, Tokió – a szerk.). Beszélni kezdtek róla, így a dzsesszrajongókon túl más rétegekhez is eljutott.
Fel is léptél Japánban.
Nagy álmom volt egy japán körút. A lemezbemutatók mellett rádiós fellépést is szerveztek nekem. Óriási élmény volt egy felhőkarcoló harmincharmadik emeletén fényes nappal egy rádióstúdióban élőben énekelni. Az ablak mellett ültem, és néztem Tokiót, miközben énekeltem.
Azért írod és énekeled a dalaidat csak angolul, mert nemzetközi karriert szeretnél, vagy ez műfaji sajátosság?
Előbb-utóbb fogok magyarul is énekelni. Az angolt a műfaj kívánja meg, egyrészt a dzsessztörténeti gyökerek, másrészt a prozódia miatt. Ha valaki csak megszólal angolul, annak már olyan dallama van, amely nagyon közel áll a dzsessz lüktetéséhez. A másik ok, hogy nálam angolul vált természetessé az éneklés, így kezdtem, és a dalszövegek is angolul jutnak eszembe. De én is érzem, sőt mondják is, hogy mennyire jó lenne, ha mindenki minden szót értene a közönség soraiban. Nekem fontos, hogy ne csak az érzelmek jöjjenek át, hanem a konkrét történet is, ezért a koncertek összekötő szövegeiben el szoktam mondani a sztorit is.
A legnagyobb slágered, az MR2 Petőfi rádió lejátszási listáját is vezető Too Early, arról szól, hogy valaki hamarabb hagy magadra, mint azt te szeretnéd…
Volt egy időszak az életemben, amikor nem volt szerelmem, de volt egy srác, és valami beindult közöttünk. Ő egészen mást várt ettől a történettől. Én azt szerettem volna, hogy egymásba szeressünk, de neki ez meg sem fordult a fejében. Csak jól akarta magát érezni velem.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Papp Évi & Schneider Zoltán
Styling: Laczkó Mónika
Haj: Berki Krisztián
Smink: Kis Csilla
A folytatást keresd a szeptemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. szeptember]
‘),
