Aki egyszer hallotta őt játszani, soha nem felejti el. Snétberger Ferenc nemzetközi hírű gitárművész, aki együtt lélegzik a hangszerével, bárhol is legyen a világban: Berlinben, ahol él, Budapesten, ahol gyakran fellép, és Salgótarjánban is, ahol a rokonai laknak.
![]()
Sokat koncerteztem azon a nyáron, amikor a feleségemmel egy délfrancia kempingbe mentünk vakációzni, egészen közel az óceán mellé, gondoltam, oda nem viszem magammal a gitáromat. Az első pár nap még jó volt. De egy ilyen helyre sokan visznek hangszert, és esténként a maguk kedvére játszanak. Akkor már nagyon hiányzott. A feleségem nem bírta tovább, és elkérte nekem az egyiket. De nagyon vigyázzon rá! – intettek. – Fogok – mondtam. Elkezdtem gyakorolni, és biccentettek, hogy maradhat nálam.” Mi se siettettük a fotózáson, hogy végezzünk. Egy belvárosi lépcsőházban ültünk, a lakásokból kiszivárogtak az emberek, kint földbe szúró meleg volt, bent hűs és a zene. Kíváncsi voltam, milyen német névelővel illetné a gitárját. Berlinben él a magyarul tökéletesen beszélő német feleségével. Az érzet érdekelt, hogy milyen neműnek gondolja a hangszerét. Azt mondja, ha már a kezébe veszi, nem tud ilyesmin gondolkodni, de arra hamar rájött, mennyire függenek egymástól ők ketten. „Ha az embernek nincsenek túl jó napjai, a gitár se szól úgy.” Egyszer gyerekzenészekkel beszélgettem, egész kicsikkel, a tanáruk magyarázta, hogy a zene a testben is örömérzet, a húr rezgései végigszaladnak tetőtől talpig. „A gyomrában érzi az ember a zenét. És néha, ritkán, tényleg van olyan, hogy szinte összeolvad az ember a gitárjával.” Ehhez sokat kell együtt lenni. „Színpadon kicsit mindig ülök, várom, hogy belül elkezdődjön bennem a zene. Azt sem tudom előre, hogy mivel indítok. Jön magától.” Snétberger Ferenc Salgótarjánban született, hatan vannak testvérek, de hivatásból csak ő zenél. „Mindenkinek volt tehetsége. De az csak egy dolog. Fontosabb, hogy az ember akarja, komolyan vegye, amit csinál. És sok szerencse is kell.” Mit olvas, kérdem. „Arra nem marad idő. Inkább filmeket nézünk.” Mesélem neki, hogy éppen Berlinben láttam az új Jarmusch-filmet, van benne egy gyönyörű fekete gitár, amelyről suttogó tisztelettel beszélnek, úgy, mint egy nőről. „De jó”, lelkendezik. „Megnézzük mi is, ha visszamegyünk.” Amíg a felesége búcsúzkodik, ő visszasimogatja a gitárt a tokjába. Annyit láttam már játszani, és egyszer véletlenül Opatijában egy kávézóban ült, amikor elsétáltam mellette, de így közelről is, az egyik legszebb ember, akit ismerek.
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Bertalan Péter
Smink: Békefi Zsóka
