Sikeres menedzser, a tőzsde nemzetközi szinten is ismert szakértője, közíró, mecénás, több alapítvány és nemes ügy támogatója. Idén az Ernst & Young neki ítélte Az év üzletembere elismerést. Jaksity György sokáig két végéről égette a gyertyát, aminek egészsége látta kárát. A Marie Claire-nek életmódváltásáról, gyermekeiről, a jótékonyságról és a magyar állapotokról beszélt.
Jaksity György, Az év üzletembere nem egykönnyen szakad el dizájnos, csupa üveg irodájától: ott készülnek a fotók és az interjú is. Hétfő reggel van, a Concorde-ban folyik a munka. A 41 éves cégvezető előrehaladott csípőkopás miatt kicsit sántítva közelít felém, de cseppet sem látszik megviseltnek. Mára ugyanis erősen visszavett az embert próbáló menedzsertempóból, most épp egy hétvégi síelésen van túl. Jaksity György ma idejének nagy részét jótékony célokra fordítja, tajcsizik, és keleti filozófiákból építkezve fejleszti magát. A világéletében hiperracionális férfi azt szeretné, ha az érzelmek nagyobb szerepet kapnának döntéseiben.
Két életre is elég lenne, amit negyvenéves koráig véghezvitt. Mit gondol, miért éppen Önnek sikerült mindez? Mi a recept?
Engem valamiféle programozott hiperaktivitás vezérelt mindig, hogy sok mindenben kipróbáljam magam, és ne adjam fel könnyen. Az emberben van egy pozitív értelemben vett lököttség. Azt szoktam mondani, hogy normális emberek nem építenek cégeket, nem írnak könyveket, nem festenek festményeket. Viszont ezek nélkül a kicsit lökött emberek nélkül milyen világban élnénk? Barlangban élnénk. Lehet, hogy jobb lenne…
Ha már a barlangnál tartunk, a márciusi Marie Claire-ben szerepel egy írás a modern nomádokról (Dodi, a sztyeppék lánya – a szerk.). El tud képzelni hasonló életformaváltást?
Most nincs ilyen kép a fejemben. Sokszor vágyom rá – és amennyire tudom, meg is valósítom –, hogy minél civilizálatlanabb környezetben legyek. Vagy legalábbis telefontól, internettől, találkozóktól mentesen. Túráztam már a jordán sivatagban egyedül, de nincs olyanom, hogy el akarnék menekülni a világtól. Egy nyugodt hétvége megoldja ezt. A családnak van Monoszlón egy klasszikus borháza, ezt az érzést ott megkapom. Csend van, előttem a Balaton, nincs semmi, ami a szokásos, városi hétköznapokhoz, az életvitelemhez kapcsolódna.
Ha Ön ítélhetné oda Az év üzletembere díját, akkor kinek, pontosabban milyen személyiségnek adná?
Aki egy kicsit is tudatosan építkezik, olyan minta szerint halad, amit saját maga is elismer vagy példaként állítana. Rosszul nézne ki, ha azt mondanám, hogy nagyon másfajta embernek adnám. A díj az indoklás szerint nemcsak profitról szól, hanem egy tágabb értelemben vett felelősségvállalásról. Éppen az ellen küzd, ami örök probléma itt: mi magyarok nagyon introvertált és intoleráns, a saját problémáinkban elmélyedő csapat vagyunk. Pedig ha megnéznénk egyszer – amit én gyakorlok is –, hogy milyen sorsok vannak, milyen mínuszokkal indulnak emberek, akkor nagyon gyorsan elkezdenénk a saját dolgainkat rendbe tenni.
Mikor van alkalma mások sorsát tanulmányozni?
Van egy elég komoly nonprofit programunk a vállalaton belül. Számos közösség és egyén sorsával, történetével kerülünk így közeli kapcsolatba, és ez nap mint nap újraprogramoz engem is. De hosszan tudnám sorolni a saját problémáimat a szűkebb családomban is. A két kisfiam úgymond fogyatékos. Velem is előfordul, hogy rám szakad a világ, mert mindig, amikor azt hiszem, hogy megoldódott tizenkét probléma, megjelenik újabb tizenkettő. Ám amikor a családom vagy az említett misszió miatt segítséggel élők közösségeiben járok, akkor azt érzem, hogy „indulás vissza, abbahagyni a nyavalygást, és csinálni a dolgokat”.
A gyerekei állapota hozzájárult ahhoz, hogy nyitottá vált mások problémái iránt, vagy ez korábban is így volt?
Nagyon hiszek abban, hogy jelek vesznek bennünket körül, és a bölcs ember tanul ezekből. Sokat gondolkoztam, hogy nekem miért ilyen gyerekeim vannak. Mit mond ez nekem, mit mond magamról? Nagyon tanulságos, hogy egy hiperracionális, agyból működő ember mit tud kezdeni két olyan gyerekkel, akik közül az egyik nem beszél, a másik csak nagyon korlátozottan, és semmi sem működik a racionalitásból. A másik kérdés, hogy mit kell ezzel kezdenem. Bennem mindig volt egy ilyen misszió: bármivel foglalkozom, figyelembe veszem, hogyan hat a tevékenységem a környezetemre. Semmi sem véletlenül találja meg az embert. A gyerekek a legfontosabb üzenetvivők az életünkben.
Az üzleti élet igazán befolyásos pozícióiból jóformán teljesen hiányoznak a nők. Ön szerint hogyan lehetne elérni, hogy ők is többre vigyék a versenyszférában? Egyáltalán szükség van erre?
Minden szempontból jó hatással lenne az üzleti életre, ha több nő lenne döntéshozó pozícióban vagy olyan poszton, ahol a munka hat a környezetre. Hogyha az üzlet, a kultúra, a politika visszahat a társadalomra, akkor az ne csak férfikultúra, férfiüzlet legyen. Meg kell lennie annak a tényezőnek, amit egy férfi nem tud egy nő helyett belevinni ezekbe a folyamatokba. Sokat szoktam gondolkozni, hogy miként lehet megerőszakolni a dolog biológiai oldalát, miszerint a nő szüli a gyerekeket, és az anya mindig sokkal fontosabb lesz egy gyereknek. Ugyanez a kérdés fennáll olyan nők esetében, akik nem feltétlenül vállalatokat vezetnek, hanem egyszerű munkát szeretnének végezni, és ebben korlátozzák őket.
Szöveg: Rácz Johanna
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. április]
‘),
