Japán kapcsolat

2013. július 22.
„Csak fehérben ne gyere, inkább feketét vagy barnát vegyél fel” – figyelmeztetett a barátnőm, akit a budapesti japán iskola ballagására kísértem el, hogy bepillantást nyerjek a hazai japán közösség életébe. Talán náluk a fehér a gyász színe, gondoltam magamban, biztos ezért nem illik az iskolai eseményhez. De rövidesen kiderült, hogy nem erről van szó. A japánok hozzánk hasonlóan feketében gyászolnak, és számukra a ballagás is nagyon szomorú esemény, amelyen az elmúlt éveket könnyezik meg. Ez pedig szó szerint értendő: a nagyközönség elé kiálló, búcsúzó diákok beszédük vége felé szinte kivétel nélkül könnyekben törtek ki, a szülők soraiban is sűrűn kerültek elő a zsebkendők.
Minden precíz forgatókönyv szerint zajlott, és a legkisebbek becsületére legyen mondva, ők is fegyelmezetten ülték végig az egészet, nem nevetgéltek, nem sugdolóztak egymás fülébe. A ballagó diákok katonás rendben vonultak egymás után a pulpitushoz, ahol átvették bizonyítványukat, és köszönetet mondtak szüleiknek, tanáraiknak, hogy itt tanulhattak, és megismerhettek olyan dolgokat, amelyekre más gyerekeknek nincs lehetőségük – például a magyar néptáncot, ahogy az egyik kislány említette.
Néhányan nemcsak az iskolától, hanem az országtól is búcsúztak, mert a családjuk visszatér Japánba. A gyerekek általában három vagy négy évet töltenek Magyarországon, ez a szülők – többnyire az édesapa – munkájával függ össze: ennyi időre szokták őket kihelyezni az itteni vállalatokhoz. A 15 éves Shimato Mizuki úgy emlékszik vissza, amikor megtudta, hogy Magyarországra jönnek, abban sem volt biztos, hogy létezik önálló magyar nyelv, csak annyit tudott, hogy Európába utaznak. Az édesapja munkája miatt korábban éltek már Hollandiában is, ott szeretett lenni a legjobban – vallja be. És mi lesz, ha nagy lesz? Televíziós vagy légi utaskísérő.

Japán férj – magyar férj
A japánok itt-tartózkodásának tradicionális oka a zenetanulás, még mindig a világhírű Kodály-módszer csalogatja őket ide. Sakai Keiko ének-zene tanár is ezt az utat járta be, ő 1995-ben érkezett a „zene országába”. Eredetileg csak néhány évig maradt volna a Zeneakadémián, de aztán másképp alakult: magyar férfiba szeretett bele, akivel később összeházasodtak, már két gyerekük is született. Szerinte az jellemző, hogy ha japán nő és magyar férfi házasodnak össze, akkor itt maradnak Magyarországon, de ha japán férfi ismer itt meg egy magyar nőt, akkor inkább az a szokás, hogy elviszi magával a távol-keleti szigetországba. Keiko tökéletesen beszél magyarul, szeret itt élni. Azt mondja, kedvesek, barátságosak az emberek, sosem bántották azért, mert idegen. Igaz, nehezen különböztetjük meg őket a kínaiaktól vagy a vietnamiaktól, de szerinte ez teljesen érthető, nem kell rajta megsértődni. Amikor a magyar férjéről kérdezem, felcsillan a szeme. „Itt is sokat dolgoznak a férfiak, de segítenek a gyereknevelésben. Japánban mindent az anyuka csinál a háztartásban és a gyerek körül, az apuka állandóan dolgozik.” Szkeptikus, amikor a híres japán munkamániáról beszél, szerinte helyesebb úgy fogalmazni, hogy „apuka a munkahelyén tölti az időt”, mert nem biztos, hogy valóban állandóan dolgozik. És abban is kételkedik, hogy tényleg létfontosságú-e hétvégén is az üzleti partnerekkel menni golfozni, mint ahogyan ez ott szokás. „Ki kellene kapcsolódni, pihenni, vagy a gyerekkel foglalkozni, de erre szinte képtelenek.”

Zene, zene, karaoke
Zenei vonalon maradva a popzenét játszó Tokió Áruház próbájára vagyunk hivatalosak. Saját dalaik még nincsenek, japán slágereket játszanak hatalmas lelkesedéssel és hangerővel. Hetente legalább egyszer próbatermet bérelnek, és gyakorolnak. Ha minden jól megy, júniusban egy kisebb társaság előtt debütálnak, erre készülnek teljes gőzzel. Dobosuk, Kakuda Yoriko három évvel ezelőtt tanítani jött Magyarországra, most egy magyaroknak szóló nyelvtankönyvön dolgozik. Frontemberük, Nakagawa Toshikazu már-már őskövületnek számít, 15 éve él nálunk. Megszokta, hogy itt van idő a családra és a szórakozásra, már nehéz lenne megfelelni a kinti követelményeknek – vallja be. „A magyarok például ünnepnapokon nem dolgoznak, Japánban ez másképp van” – mondja nevetve.
A próba utáni lazításra a legjobb helyszín a belvárosi karaokebár. Csak bennfentesek ismerhetik, a bejárati ajtón ugyanis semmi nem utal arra, hogy odabent karaokézni lehet, a tulajdonos viszont ismerősként köszönti a zenekar tagjait. Elhelyezkedünk egy kisebb szobában, leadjuk a rendelést, és kezünkbe vesszük a telefonkönyvszerű katalógust, hogy kiválasszuk a kedvenc slágereinket. Madonna, ABBA, japán dalok a végtelenségig – van itt minden. A japánok a kezükbe ragadják a mikrofonokat, némelyikük feláll, sőt a plafonig ugrik, amikor szólózik. Nálunk viszont – fotós kollégámmal együtt – bekapcsolnak a gátlások, már nem is olyan biztos, hogy szeretnénk énekelni, legfeljebb majd egy számot a legvégén. Az egy órát nem lépjük túl, hogy csak az alapdíjat fizessük, a néhány perce még hangosan tomboló banda tagjai szolidan mosolyogva vesznek búcsút egymástól.

A folytatást keresd a júniusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2009. június]

‘),