Jótékony köbcentik

A magyarországi motoros szubkultúra lakossági megítélése kifejezetten felemásnak mondható, és ez, legyünk őszinték, nem minden alap nélkül való. Az utóbbi években egyre sűrűbben olvashatunk esztelen és életveszélyes száguldozásokról, fára feltekeredésekről, nem beszélve az interneten gyakran látható, az eseteket dokumentáló, sokkoló képsorozatokról. A sok tragikus eset azonban mégsem jelenti azt, hogy mindenkit el kellene ítélnünk pusztán azért, mert négy kerék helyett csupán kettőn utazik.

A Budapestről Dévára, majd onnan visszarobogó jótékonysági motoros kirándulás – melyet két fővel, négy keréken mi is elkísértünk –, tökéletes alkalom volt arra is, hogy megnyugtasson és eloszlassa előítéleteinket: nem mindenki felelőtlen őrült, aki gépparipán lovagol. Motorosaink fegyelmezettek voltak, figyelmesek és nyugodtak. Kizárólag azokra az apró bogarakra jelentettek életveszélyt, melyek útközben szemberepültek velük, majd a bukósisakokon szétkenődve lehelték ki apró kis lelküket.

Sokmackós egyenlet

A határátkelőhelyig eseménytelenül telik el az út, az egyhangú sztrádát csupán a néhány kilométerenként felvillanó benzinkutak dobják fel. Nagylakra érve azonban alaposan megváltozik a helyzet. Áthaladunk a borzalmasan lerobbant és szinte elhagyatott határátkelőn (olyan, mintha a Sztalker című film díszletei között járnánk), majd a romániai oldalon, egy vasúti raktár melletti mezőn csatlakozunk a már elég szép számban összegyűlt motorosokhoz. Ekkor vesszük szemügyre először, testközelből, a gyönyörű géptesteket, s meg is állapítjuk gyorsan: a sebesség mámorán és a szabadság érzetén túl minden bizonnyal a forma az, ami rabul ejti, majd motorossá teszi az egyszeri embert.

Van itt mindenféle járgány a chopperektől kezdve az országúti monstrumokon át egészen a speedmotorokig, sőt jó pár olyan is akad, ami kész csoda, hogy utazás közben nem emelkedik a levegőbe, annyira turbósított. Bár itt mindenki fanatikusnak számít, pár motoros azért még rajtuk is képes túltenni. Annyira komolyan veszik ezt az életmódot, hogy ők szinte már a gépükön is laknak. A társaság nagy része hatalmas termetű, szőrös-szakállas férfiakból áll, de azért nők is akadnak szép számmal, és még csak nem is mindegyikük hátul foglal helyet, az ura mögött, hanem maguk is motort vezetnek. Mackófiúk és macsómacák. Délelőtt 11 órára végre mindenki befut, és lassan, de biztosan nekivágunk a Dévára vezető útnak.

Terepgyakorlat

Románia még mindig úgy fest, mintha egy utópisztikus sci-fiben szerepelnénk, ami valamikor a harmadik évezred környékén, a nagy világégés után játszódik. Hatalmas ellentmondásokat rejt a vidék. Sztráda nincs, csak régi sulis, kétsávos országutak. Viszont azok nagyon rendben vannak. Tükörsimák és autóbarátok, nincs rajtuk se kátyú, se útjavítás. Motorosaink azonban példásan jól veszik a nehezített pályát, óvatosan bánnak a sebességgel, általában 60 és 80 kilométer per óra között maradnak, és csak a különösen biztonságos részeknél engedik fel legfeljebb 120-ig. A táj csodálatos, sűrű erdőkkel borított hegygerincek mentén haladunk, az időt könnyedén el lehetne tölteni azzal, hogy csak azt bámuljuk egész végig. Olyan, mint ha természetfilmet nézne az ember. A szemnek, a szívnek és a léleknek egyaránt tetszetős látványt csupán az utunkba akadó települések rontják le némiképp. Általában szegénység és szürkeség árad a házakból. Az emberek ugyanakkor vidámnak tűnnek, és szinte mindenhol nagyon kedvesek velünk. Ha ők jól érzik magukat, mi miért is keseregnénk?

Gyerekek és gyerekek

Na persze sajnos lenne miért, végül is ezért vagyunk itt. Bár a mérhetetlen szegénységet nyögő harmadik világ Romániától is távol esik, az országban mégis rengeteg elhagyott gyerek él az utcán. Súlyos a probléma, már napi szintre emelkedett, és sürgős megoldást követel. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány is ezen dolgozik, hogy otthont, szeretetet, esélyt és perspektívát, vagyis egy boldog élet reményét, majd beteljesülését nyújtsa az általuk felkarolt egykori utcagyerekeknek. A motorosok idén már harmadszor tették meg az utat Dévára, hogy pénz- és különféle tárgyi adományokat vigyenek az alapítványnak, és a lelkesedésükből látszik, ha rajtuk múlik, minden évben eljönnek majd.

Délután érkezünk az erdélyi városba, és egyből a kicsi, de hangulatos templomot vesszük célba, ahol már izgatottan várnak bennünket a gyerekek és a ferencesek. A kölcsönös üdvözlés után Isten házában – ami kissé groteszk módon tömény bőrszagban úszik az egy négyzetméterre eső motorosok magas száma miatt – kis műsorra kerül sor. Köszöntőbeszédet mond az egyik ferences atya, aztán a motorosok vezetője, a magyarországi nevelőtanár, Bújdosó János is. „A világban ugyan nincs rendben semmi, itt viszont minden nagyon rendben van” – mondja, és csak egyetérteni lehet a szavaival.

A többzsáknyi ruha, játék, édesség és könyv mellett még másfél millió forintot gyűjtöttek össze a gyerekek javára. Akik viszont nem is ennek örülnek a leginkább, hanem a kis ünnepséget követő motorozásnak. Mindegyikük tesz valamelyik gépen legalább egy kört, fülig ér a szájuk, annyira boldogok most. Van is az egészben valami megható, ahogy ezek a kőkemény, nagydarab, talpig bőrbe bújt férfiak a hatalmas motorjaikon fuvarozzák a térdükig-derekukig érő kislányokat és kisfiúkat, úgy bánnak és beszélnek velük, mintha mindegyikük egy kis trónörökös volna. Elvannak, játszanak, nagy az összhang. Ahogy elnézem őket, nem is sok a különbség közöttük: az egyik még gyerek, a másik pedig még mindig az.

Szöveg: Wágner Gábor
Fotó: Simon Márk

A folytatást keresd a decemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2007. december]

References

1. ^{^} www.devaigyerekek.hu (www.devaigyerekek.hu)