Iván egy évre ment Amerikába. Filmrendezést tanul, kapcsolatokat köt, független filmekben szerepel, mindemellett sütkérezik, töltődik és gondolkodik, hogy az itthoni zűrzavarból kicsit kiszakadva „emberileg és szakmailag is” magára találjon. Los Angelesben, Santa Monicában, kedvenc kávézójában – az Urth Caféban – találkoztunk, mert ott „az amerikai löttyön kívül eszpresszó is van, ami ráadásul organikus”. Iván legközelebb az Igazából apa című film premierjére jön haza, hogy március 18-án meghajolhasson a hazai közönség előtt.
Tatijana nem is igazán amerikai – félig horvát, félig kanadai, és leginkább New Yorkban dolgozik. Kaliforniában ismertem meg egy szilveszteri buliban, ahol magyar és amerikai barátokkal mulattam együtt. Nagyon jól megértettük egymást, és még ott akkor abban maradtunk, hogy ha ő hírességeket fotóz, én meg színész vagyok, biztosan eljön az a pillanat, amikor együtt fogunk dolgozni. Így lett.
Randizol is, vagy csak barátságokat kötsz?
Dehogy randizom, miért randiznék?
Az is fontos egy férfi életében.
Persze, hogy fontos, de én nem azért jöttem Los Angelesbe. Olyan fontos találkozás nem történt, amelyről érdemes lenne beszámolnom párkapcsolatilag. A UCLA (University of California Los Angeles – a szerk.) filmes iskolájában kezdtem tanulni, filmrendezést hallgattam a harmadévesekkel. A vetítéseken és a filmelemzéseken túl forgatókönyv- és fejlesztésórákra jártam, nagyon hasznos volt.
Két tannyelvű gimnáziumba jártál, sőt már a főiskola színész szakára is vittél Shakespeare-monológot eredeti nyelven.
Az első év végén éppen ezzel úsztam meg a kirúgást. Kemény rosta volt nálunk, az osztály felét kirúgták. A Hamletből vett monológom annyira jól sikerült, hogy ennek köszönhetően bent maradhattam az osztályban. Később még válogatásra is vittem a Hecuba-monológot. Húszéves voltam, amikor egy faliújságon talált hirdetésben angolul tudó magyar színészeket kerestek koprodukciós filmhez. Harmadik előtt nem is lett volna szabad ilyesmiben részt vennem, de titokban elmentem, és le is forgattuk azt a három napot az angol rendezővel. Soha egyetlen napot nem hiányoztam a főiskoláról, így lelkiismeret-furdalás nélkül ellógtam egy plusznapot.
Nem is gondoltam volna, hogy ennyire eminens voltál.
Érdekelt a dolog, mindannyian megszállottan dolgoztunk. Bár hajlamos vagyok a lustaságra, de a szakmát nagyon komolyan vettem – ez azóta sem változott. A végére már majdnem kitűnő voltam. (Nevet.) Akrobatikából kaptam csak kettest, de lehet, hogy csak azért, mert nem söröztem eleget a tanár úrral.
Amerikában is jársz válogatásokra, vagy már csak a rendezés érdekel komolyabban?
A filmkészítés felé mozdultam. Nyáron forgattam egy filmet, Vers M címmel, amelyben különböző foglalkozású emberek mondják el a kedvenc versüket. Michelle Wild például József Attilát szaval a saját értelmezésében, de amikor egy rendőr igazoltatott, vele ebben a szituációban mondattam el egy Geszti-dalszöveget, egy vízvezeték-szerelővel pedig munka közben a Szeptember végént. Rajta van a Facebookon az egész.
Ott csak az ismerőseid látják.
Mindenkit visszaigazolok, aki bejelöl, ha érdekli, hogy ki vagyok, és éppen mit csinálok.
Készítettél már mobiltelefonnal is filmet, úgy tűnik, a kísérletezés és az új utak izgatnak. Magadat szeretnéd megújítani vagy a filmes műfajt?
Meg akarok újulni. Ezt a sokak szerint radikális lépést is azért vittem végig – egyedül szerencsét próbálni Amerikában –, hogy fejlődhessek. Emberileg is, művészileg is változásra vágytam. Túl sokat dolgoztam az elmúlt 14 évben. 45 színházi szerep és 30 film után az ember telítődik, és elege lesz a taposómalomból. Ha már a saját elvárásainknak sem tudunk megfelelni, akkor igenis lépni kell. Olyan ez, mintha lenne egy kis garzonod, amelyben már nem férsz el, és mindent kidobálsz, hogy kényelmes legyen. Ha már mindentől megszabadultál, és mégsem férsz el, akkor otthagyod a lakást.
Olyan, mintha az országról beszélnél, amelyet kinőttél – vagy csak túl korán jött a nagy ismertség?
Lehet, hogy van valami jelzésértéke annak, hogy az első munkám is nemzetközi produkció volt, amelyet még négy követett, mielőtt egyáltalán magyarul forgattam volna bármit is. Már a főiskolán azt gondoltam, hogy egy évet adok magamnak itthon, megnézem, mi történik velem, ha bejön, maradok, ha nem, akkor lépek tovább külföldre. Gondolkodtam mozgásszínházban Hollandiában vagy csak utazgató-nézegetős szerencsepróbára a világban. A gimnázium után, a budapesti főiskola mellett még 16 amerikai drámatagozatos egyetemre adtam be a jelentkezési lapomat. Nemcsak az angol miatt, de mindig kacsingattam más kultúrák felé.
Végül itthon maradtál.
Az Othello óriási siker volt, nem lett volna szívem itthagyni a színházat. Később mindig közbejött valami. Aztán valami újabb. Végül úgy döntöttem, ha most nem jövök ki, akkor már soha nem fogok. Nem akartam elszalasztani egy álmot.
Sokak szerint azért volt szükséged erre az amerikai levegővételre, hogy feldolgozz egy szakítást.
Ez az út mindentől és mindenkitől független. Régóta terveztem. Szembe akartam nézni saját magammal. Tudni akartam, milyen egyedül lenni, és hogy átgondolhassam az eddig velem történteket. Szerintem semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember önmagát keresi, mint ahogyan abban sincs, hogy én tudatosan akarok elveszíteni néhány eszközt, amelyet fölhalmoztam a színházi karrier alatt. Ha játszol egy jó szerepet, netán díjat is nyersz vele, akkor marad rajtad néhány sallang. Azért, mert biztonságossá válik az az eszköztár, amelyet használtál, és ha nem jól alakulnak a dolgok, vagy nem a megfelelő ember rendez, akkor akaratlanul is visszanyúlsz a már jól bevált recepthez. Akkor is, ha az már nem működik. Ebből lesz a manír. Ezeket akarom lefosztani magamról, és meg szeretnék szabadulni a kliséktől. Egy színésznek mindig vissza kell térnie önmagához.
Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója könnyen elengedett?
Már nem vagyok a Vígszínház társulatának a tagja. Ez elég érzékeny pont nekem. Azt mondta Enikő, hogy a színház „politikailag” nem teheti meg, hogy tag maradjak, ha egyszer elmegyek. Erre nem tudtam mit mondani. Meglátjuk, mi lesz, ha visszajövök.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Tatijana Shoan
A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2010. április]
‘),
