Kardos Brigitta javarészt szórakozóhelyeken, bárokban táncolva kereste a kenyerét. Go-go girl. Nem írhatjuk múlt időben, hogy „volt”, mert még nem tett pontot ennek a végére. De szeretne. Váltani akar. A rúdtáncot fitneszórákon oktatná. Nappali munkában. Meglehet, a titkok teszik, hogy van egy parányi felhő az amúgy átható tekintetében. Amiről ő talán nem is tud. Aki jobban odafigyel rá, az a nevetős, vagány, bevállalós, odamondogatós lányban megérez egy cseppnyi sebezhetőséget.
![]()
„Azzal szoktam viccelni, hogy idén töltöttem be a hetedik évemet. A lelkemben egyáltalán nem idegen tőlem a gyermeki lét. De tény, hogy szökőévben, február 29-én születtem, így a valódi szülinapomat csak négyévenként ünnepelhetem meg. Igazából persze huszonnyolc éves lettem, de kifejezetten poén, hogy a lányom is hétéves. Persze, azért remélem, van közöttünk különbség… Egyébként azt mondják, külsőre is hasonlít rám, és a természete is az enyém. Meg a tánc iránti rajongása. A vérében van, akárcsak nekem.
Amúgy világéletemben pesti lány voltam, most is a fővárosban élek. A szüleim házassága érezhetően nem volt boldog, megvárták, amíg egy kicsit felnövök, hogy elváljanak. 14 éves voltam, és nem mondom, hogy nem viselt meg, de elfogadtam a helyzetet. Mindkettejükkel továbbra is nagyon jóban maradtam, nem kellett választanom közülük. Én inkább anyu természetét örököltem. Határozott, makacs voltam, mentem a magam feje után, és emiatt olykor összekülönböztünk, de ettől még imádjuk egymást. Az életemről ő mindent tud, és ezt akkor is vállaltam, ha tudtam, hogy kivívom olykor a rosszallását. Szakmunkásképzőbe jártam, bőrdíszművesnek tanultam, és amikor végeztem, már nagyon nagy kislánynak képzeltem magamat, így tizenhét évesen leléptem anyutól. Egy barátnőmmel osztoztam a lakásán. Egy vadon termő gombákat forgalmazó bt.-nél dolgoztam, és napi szinten ugyan eltartottam magamat, de arra már nem volt elég a keresetem, hogy a rezsit is fizessem. Anyu persze nem hagyott nyugton, azt akarta, hogy máshogy éljem az életemet, és minimum száz helyen százféle dolgot tanuljak. Naná, hogy ellenálltam. Közben apukám, aki akkor az önkormányzatnál dolgozott, felvetetett egy esti gimnáziumba. Ő valahogy mindig többet tudott elérni nálam, jobban hatott rám, talán mert eltérő a vérmérsékletünk. Végig is aludtam néhány tanórát, aztán két-három hónap után feladtam. Átmentem levelezőre, és több részletben ugyan, de befejeztem a középiskolát. Közben a barátnőmtől elköltöztem apuhoz. Anyu nem vette zokon, mert még ezt is jobbnak tartotta, mint a korábbi megoldást. Egy barátnőm elkezdett diszkókban táncolni, és az ő hatására indultam el ebbe az irányba. A tánc az életem volt, imádtam, kiskoromtól mindenféle formáját kipróbáltam, a népi tánctól a klasszikus baletten át a sztenderdekig mindent tanultam. Gondoltam, nem lesz nehéz. Más kérdés, hogy később, amikor bárokban dolgoztam, világossá vált: ott az számít a legkevésbé, hogy tudsz-e táncolni. Csak az a fontos, hogy nagyon dekoratív légy, tudj egy kicsit valamilyen nyelven, de ha nem, az sem baj, majd a gyakorlatban megtanulod.
![]()
Ebben a világban egyébként kétféle táncosnői munka van. Az egyik csoportot képezik a hajtós lányok (akik el is mennek a vendéggel – a szerk.), a másik a konzumálás, amikor csevegni kell a vendéggel, meginni vele egy-egy italt. Ebből keresünk. Mármint az elfogyasztott ital jutalékából. Nem éppen könnyű, mert ha mindig ténylegesen meg is iszod, azt nem lehet bírni. A kölyökpezsgő meg rettenetesen émelyítő, néhány pohár után felfordul tőle a gyomrom. Így inkább megittam az igazi pezsgőt. És sokat jártam a mosdóba, hogy ne szívódjon fel az alkohol teljesen… Kezdetben egy kicsit féltem. Aztán rájöttem, hogy ez a különös világ a maga füstösségével, félhomályával sokkal nyitottabbá teszi az embereket, szabadabbnak érzik magukat, és ez nekem tetszett. Néha persze éppen e miatt a felszabadultság miatt sokan átlépnek határokat. Ám azért van a két kezem meg a tűsarkú cipőm, hogy megvédjem magam. Nem is gondolná az ember, hogy az utóbbi milyen jó kis fegyver. Volt, hogy úgy ráléptem a pasi lábára figyelmeztetésként, hogy a tűsarok átlyukasztotta a cipőjét. Ilyenkor amúgy nincs gondom a főnökökkel, mert konzumnak szerződtem…
![]()
Volt egy olaszországi kiruccanásom is – az hiba volt. Rémes emlék. Pedig csak három napig tartott… Egy ismerőssel mentem ki táncolni. Meglepődtem, hogy ott ezek a helyek eleve mások. Az óriási helyiség ketté van osztva, az egyik felében vannak a hajtósok, a másikban a konzumálók, még a bejárat is külön van… Eredetileg tíz napra indultam, de teljesen kiborultam. Elsősorban azért, mert hiányzott a gyerekem. Azt gondoltam, ki fogom bírni. És ha ez működik, akkor havonta egy hetet kint dolgozom majd, addig anyu vigyáz a lányomra, hármat itthon leszek, és így talán lesz esélyem megvalósítani saját erőből azokat a dolgokat, amelyeket az életemben fontosnak tartok. Nem valami óriási álomra kell gondolni, csak egy kis saját lakásra például. Ahogy mondtam, három napnál nem bírtam tovább. Igen, hazárdőr vagyok. Kockáztatok. Belemegyek olyan dolgokba is, amelyeknek nem látom előre a végüket. Mindig azt mondom: legalább megpróbálom. Sokszor nyerek. Ilyen nyeremény a kislányom is. Évekkel ezelőtt egy nőgyógyász véleménye az volt, hogy a méhem formája, a méhnyak alakja miatt aligha leszek terhes. De azért titkon reméltem, ezért minden kapcsolatomban megmondtam, hogy ha mégis teherbe esem, meg fogom szülni a babát. Eléggé szerelmes típus vagyok, de igazából csak kétszer voltam nagyon szerelmes. A gyerekem apjába éppen nem…
Szöveg: Boda Ildikó
Fotó: Fekete András
A folytatást keresd a júliusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. július]
