Cseh Lili szobrászművész. Akár férfiasnak is gondolhatnánk a szakmáját, de ő nem birkózik súlyos anyagokkal. Szerethető személyisége természetesen könnyed és humoros alkotásaiban is megjelenik.
![]()
Ha Cseh Lili katalógusát név nélkül látnám, sejteném, hogy ezeket a dolgokat egy nő találta ki. Egyrészt olyan, mintha kifejezetten izgatná, hogyan jeleníthető meg mondjuk rézből és horganyból az, ami puha és elomló, másrészt a nehéz és törhetetlen alapanyagokból végül is nagyon intim világokat teremt. Budapesten él, egy klasszikus polgári lakásban, amely tele van libás szobrokkal: mennek át az úttesten a falon, szállnak a tájban egy másfél méteres pörgettyűn, gipszmezőn legelnek, vagy csak úgy komótosan haladnak egy lámpaernyő formájú vörösréz valamin. Ahogy a libák belakták a nagyvárosi tereket, úgy fordul ez meg egy Szadán készített installációban, amely egy kertben álló, öltözőkabinszerű épület. Ha beleülsz, és felnézel az égre, városi szemlélődést élsz át, mert Lili belekomponált egy csomó kéményt, háztetőt és parabolaantennát, illetve ezek sziluettjét – mintha manzárdszobában, ágyban fekve bámulnád az eget. Van a lakásban például egy hatalmas tölcsér, három és fél méter, a karimáján kicsi lovak tekeregnek. „Na, ezt már nagyon nagy hassal csináltam, utólag mindenki nevetett, milyen logikus: hatalmas űr, előtte óriási, gömbölyödő forma.” Közben megszületett Gusztáv, aki ma másfél éves, az apukája tökéletes makettje, és éppen sétálni mentek a hóesésben. „Persze átvariálta az életünket, de érdekes módon ez éppen a munkámra nincs rossz hatással, inkább ráébresztett, mennyi idő ment el azelőtt mindenféle hülyeségre. A kétkezi munkáról, a kivitelezésről le kell mostanában mondanom, hiányzik is, de gondolkodni azért tudok, annyi minden jut eszembe szoptatás közben.” Be is futnak a sétából, Gusztáv azonnal beveszi az anyját, és kicsit neheztel rám, hogy még én is itt ülök, hát köszi szépen. „Nehezen válunk el egymástól, eddig csak kétszer voltam színházban, de ott is csak azon gondolkodtam, mi lehet vele.” Gusztáv lelazul, a fülbevalóimmal barátkozik, mindent megmutogat a konyhában. „A szobroktól sem könnyen válok meg. A kicsikről úgy érzem, fölösleges eladni, ha olyan jól el tudom rakni őket (nevet), a nagyobbakat már el tudom engedni.”
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
