Az a kincs, ami nincs – Akcióban a Hulladék Munkaszövetséggel

Magabiztosan választják a papírstaniclis kristálycukrot a nejlonzacskóssal, a százas papír zsebkendőt a tízes kiszereléssel, a golyós dezodort a fújóssal szemben a budapesti Károlyi Mihály Közgazdasági Szakközépiskola tizedikesei a Hulladék Munkaszövetség (HuMuSz) különóráján. A szervezet a tananyag kiegészítéseként beszélget a kamaszokkal agymosó reklámokról, mértéktelen fogyasztásról, soha le nem bomló hulladékokról.

Ahhoz képest, hogy péntek van és fél három, a szakközepesek várakozáson felül lelkesek. Igaz, ezt a korosztály és a hozzá passzoló életérzés íratlan szabályai szerint kötelező masszívan leplezni. Így előfordul, hogy a HuMuSz oktatási programjának vezetője, Földesi Dóra háromszor is nekigyürkőzik egy-egy mondatnak, mire – a lányosan göndör kacajoktól és a fulladozva nyeldekelt mutálós röhögéstől – be tudja fejezni. A káros és környezetkímélőbb csomagolásokkal berendezett polcnál kiderül, erről a témáról elég sokat tudnak már a fiatalok. Csak a dobozos-filteres meg a barna papírzacskós leveles tea között hezitálnak, míg fel nem bukkan a csoportok között cirkáló Földesi Dóra: „Persze, hogy az újrahasznosított papírzacskós! Az nem került egyetlen fa életébe sem!”

A Munkaszövetség Saru utcai központjában berendezett oktatóterem tenyérnyi falfelületét sem hagyták szabadon. „A fejlett országok 20 százaléka fogyasztja el a javak 80 százalékát” – áll az egyik felhajtható fatábla alatt. Míg egy amerikai évi 410 kiló szemetet „termel”, addig egy indiai csak 168-at. Az „egészséges sulibüfé” ablakába festett kerekded boltos bácsi meg néhány más, falra pingált feladat láttán elfog a kétség, hogy ez a játékos sportvetélkedő hangulatú oktatóterem valóban szomorúan lelógó emótincses kamaszfiúknak meg duzzadó dekoltázsú lányoknak készült-e. De minél több táblát hajtok föl, annál jobban szégyenkezem: egyik kérdésre se tudok válaszolni. Hány év alatt bomlik le a papír, a rongy, a tejfölös- és a kólásdoboz? Valójában miben árusítják a gyümölcsleveket? Mit jelent az eurovirág védjegy? „Hé, Beni, ne csak a hallásod legyen szelektív!”– búg oda osztálytársának a bevásárlókocsi mellett állva egy szőke lány.

Papír, szerves, fehér üveg, színes üveg, műanyag, veszélyes – így a kukafeliratok. Ezekbe kell beleválogatni a kocsiban föl-púpozott tíz-húsz kiló „illusztrációs” szemetet. A tizedikeseknek jólesik kétszer olyan magasról a kukákba ejteni a cuccokat, mint ahogy muszáj volna. „Fa dezodor! Ez szerves!” – nyihog az egyik bandavezér, de az ováció most elmarad, a lányok komolyan elmerültek a válogatásban. „És ha ezeket a jó kukába dobjuk, hová kerülnek?” – kérdezi Viki. „Újrahasznosító üzemek válogatótelepeire viszik. Az ugyanis szinte kizárt, hogy a mi szelektálásunk tökéletes lesz. Például a kozmetikumos tégely mehet a műanyagok közé, de a tisztítószeres flakon már veszélyes hulladék – magyarázza Földesi Dóra. – Az újrahasznosításhoz el kell kerülni, hogy más anyaggal keveredjen a hulladék.”

„Kettő, négy, hat, nyolc! Ennyi kukát kellene tartanunk egy háztartásban?” – hüledezik a kísérőtanárnő, és látni rajta, ahogy gondolatban átrendezi otthoni konyha-spájz-ebédlő által határolt kiskirályságát. Hiába. Sehogy se fér be ennyi vödör. Dorka elmagyarázza, az otthoni szelektív gyűjtéshez elegendő lenne három tárolót beszereznünk, a probléma inkább az, ha nincs a közelünkben szelektív gyűjtősziget, nekünk kell a szemetünket egy hulladékgyűjtő udvarba cipelnünk. Egy-két kukányi válogatott hulladékért ugyanis nem jön ki a szemétszállító. Négy hátrakontyolt hajú, makulátlanul sminkelt modell. Tökéletesen szedett szemöldökük alól kevélyen néznek a kamerába. Miért került a plakátra „a szépség fasizmusa” felirat, és mit keres a plakát a HuMuSz Ház irodafalán? Ezt akkor értem csak meg, amikor Földesi Dóra a tanárképzésük tematikáját magyarázza.

A pedagógusok tanfolyamát ugyanis a reklám-fogyasztás-hulladék összefüggésrendszerére építették. A legtöbb ember elégedetlen az életével, és a hiányérzetüket a reklámok csak fokozzák, vallja a HuMuSz. A televíziós szpotok azt darálják: ha a mi fogkrémünket veszed, ellenállhatatlan mosolyoddal barátokat szerzel majd, ha a mi kávénkat kortyolod, családodra fátyolszerűen ráomlik a harmónia, ha pedig a mi whiskynket iszod, a csatornafedél alól és a légkondi-ventilátorból is komolyzenét hallasz. Azt sugallják a szlogenek, a családi gondok végére járni fáradságos, és garanciát se kapsz a sikerre. Vegyél inkább gyorsan valamit: egységnyi rapid boldogságot!

A „ne vásárolj semmit!” szlogen is jobbára csak a HuMuSzosoknak meg a hozzájuk hasonlóan elkötelezett, fogyasztásellenes csodabogaraknak jelent egyelőre valamit. Pedig a felhíváshoz kapcsolódó november végi akciónapon évek óta szerveznek happeningeket. Két éve például E-számháborúztak a Nyugati téren. Vagyis homlokukon egy-egy élelmiszer-adalékanyag számával föltartóztatták a szupermarketből kijövőket. Hadd vizsgálják meg, hogy a tömött cekkerekben cipelt holmit mind „ehetik-E?” Tavaly ősszel – az épp negyvenéves Kiváló Áruk Fóruma ellenpéldájának – meghirdették a FÁF-ot, a Fölösleges Áruk Fórumának versenyét. Feltalálták már az izzadva körmölők közérzetének javítására a ventilátorvégű golyóstollat, a 21. század high-tech gyermekének gyenge tüdejét kímélendő pedig az elemes buborékfújót. A pályázatra szintén benyújtott MP3-as fogkeféről ugyan a mai napig nem derült ki, hogy addig muzsikál-e, amíg mossa a gyerek, vagy addig kell-e mosni, amíg muzsikál. Azt azonban határozottan meg tudta fogalmazni a FÁF zsűrije, hogy az elektromos műanyagpalack-zsugorító költséges használata helyett a préselni vágyó honfitársak tapossák inkább laposra!

„Persze a legjobb az lenne, ha a palackot betétdíjért visszavihetnénk a boltba” – pattan föl Dorka, és a HuMuSz-oktatóterem sarkában fölállított modellhez szalad. A legalsó polcon negyven darab tetrapack csomagolás. Fölötte ugyanennyi eldobható PET-palack, egy szinttel magasabban a hatszor-nyolcszor újratölthető ásványvizes flakonból áll négy, legfölül pedig egyetlen literes üveg. Mennyivel szembetűnőbbek így az arányok: a több tucatszor újratölthető üveggel egy polcnyi műanyagot vagy fémmel bélelt papírt spórolhatnánk meg.

Befőttesüveg – 1992, pezsgősüveg – 2005, utolsó ásványvizes üveg – 2005, olvasom a fakereszteken. A HuMuSz Ház udvari „temetőjének” fejfáin az a dátum áll, amikor az adott betétes üveget kivonták a forgalomból. Hiába szólal föl a Munkaszövetség évek óta minden fórumon a visszaváltható üvegek mellett, a csomagolóipar-lobbi épp ellenkező irányba befolyásolta a döntéshozókat. Sokan azt kérdezik, miért olyan nagy gond a szemét, ha elégethető. Valóban így van ez a világ néhány országában – például Délkelet-Ázsia egyes vidékein –, ahol a csomagolóanyagok nagy része a mai napig banánlevélből, kókuszhéjból, bambuszból és rattanból készül. Az európai hulladéktermelést nézve azonban egy megfelelően kialakított hulladéklerakó hosszú távon még mindig kevesebb környezeti kárt okoz az égetőnél. Természetesen a szemetünkről való gondolkodást nem ezen a ponton kell kezdenünk, hiszen – ahogy a HuMuSz szlogenje mondja – hulladéktémában a legnagyobb kincs az, ami nincs. A kiindulópont a megelőzés, amit lehetőleg az újbóli használatnak kell követnie. Amennyiben ez nem lehetséges, a legjobbat tesszük, ha a szemetet szelektív gyűjtéssel a megfelelő újrahasznosító üzembe juttatjuk. Csak legvégül következhet az ártalmatlanítás: szemétlerakó vagy -égető.

A HuMuSz által oly sok szempontból ellenzett „piromániának”, vagyis a nagyszabású hulladékégetésnek egyetlen előnye, hogy meleg vizet és elektromos áramot termelhet. Bár a beruházók azt állítják, hogy az égetéssel nem kerülnek a környezetbe egészségre káros gázok, a tapasztalatok nem egészen ezt mutatják. A légszűrőkön fönnmaradó pernye pedig biztosan veszélyes hulladék, ártalmatlanítása drága és körülményes. A hatályos EU-jogszabályok szerint szemét csakis újrahasznosítás céljából szállítható külföldre. Ezért egyelőre összeurópai egyeztetés folyik a helyenként energiát is termelő hulladékégetés besorolásáról. Ugyanis abban a pillanatban, ha ezt az eljárást hasznosításnak minősítik, bármely gazdagabb ország megteheti, hogy egy nála fejletlenebb országba szállítja, és ott füstöli el a szemetét.

Globalizáció, üvegházhatás, ész nélküli termelés, mértéktelen habzsolás, csomagolóipar-lobbi – kulcsszavak, távoli támpontok. Annyiszor halljuk, hogy lassan fölfogjuk, ezek hozzák a nyakunkra a bajt. De mit tegyünk mi, magyarországi átlagpolgárok szerda délután ötkor a sarki közértben, hogy valamelyest is ellene hassunk a látszólag megfordíthatatlannak? „Gyakran kérdeznek tőlem mindennapi praktikákat – mosolyog Földesi Dóra. – Ilyenkor azért vagyok bajban, mert nekem olyan természetes már ez a szemlélet, nem tudom, kinek mi az újdonság. Ami biztos, hogy a mi fürdőszobánkban nem állnak halomban a vegyszeres tisztítószerek. Takarításhoz mosószódát oldok forró vízben, azzal mosok föl, pucolom a kádat, csempét, vécét. Szódával váltom ki a mosópor egy részét is, súroláshoz megteszi a citrom meg a só, ablakmosáshoz és vízkőoldáshoz pedig az ecet.” Hétköznap a környékbeli kis üzletekben vásárol Dorka, hétvégi nagybevásárlásait évek óta a piacon, ugyanazoknál az őstermelőknél intézi. Róluk tudja, hogyan termesztik a gyümölcsöt, készítik a túrót, tejfölt, ráadásul a piacozással a csomagolás is kiküszöbölhető. Földesi Dóráék télen sem a konzerv befőtteket falják, hanem édesanyjával nyár végén gyümölcsöket főznek be, savanyúságot tesznek el. Üdítő helyett vizet és teát iszik Dorka, de utóbbiból csakis leveleset. Jó, ha megjegyezzük: a filterpapír is fölösleges hulladék!

Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt

[Marie Claire, 2008. április]