Kobrizsa Ádám – végig a duna mentén

2013. július 22. |

Hogyan csábíthatók vissza a városi emberek a vízpartra? Hol találkozik a szociológia a vízgazdálkodással? És mi köze mindennek a borkóstoláshoz? Egy igazi „dunai hajós”, Kobrizsa Ádám kísérli meg újra összehozni múltat és jövőt, embert és természetet, illetve civileket a környezetvédelem aktivistáival.

Mi a kapocs közted és a Duna között?
Győrben születtem, a szó valódi értelmében a Dunán nőtten fel. 300 méterre laktunk egy holtágtól – a kutyasétáltatástól kezdve mindent ott csináltunk, a Dunában úsztunk, sportoltunk, és kirándultunk a Szigetközben.
Mégis építőmérnöknek tanultál.
A nagyapám klasszikus értelemben vett építőmérnök volt. Egyenes út vitt a Műegyetemre, ahol a vízgazdálkodás, vízépítés szakirányt választottam. Közben érdekelt a szociológia is, párhuzamosan oda is jártam. Kicsit mindkét oldalon furán néztek, hogy mit keresek mérnökként a szociológián, és fordítva. De abban az időben, az EU-s csatlakozás környékén fontossá vált a társadalom bevonása. Nekem itt állt össze a kép.
És hogyan lett belőled aktivista?
A diploma után a Vízügyi Igazgatóságnál dolgoztam Győrben. Az első feladatom volt, amikor még alig tudtunk ezekről a dolgokról, hogy írjak egy osztrák–magyar kutatásfejlesztési projektet. Közben a barátaimmal, amikor esténként beültünk valahová beszélgetni, úgy éreztük, tenni kéne valamit Győrben kulturális szinten. Másnap megalakítottuk a Keret Egyesületet. 25 évesek voltunk, tele lendülettel, kulturális kerekasztalt hoztunk létre, Duna-napot szerveztünk, VJ-estet a parton és Bringapolisz néven kerékpáros felvonulást a városban.
Ma már saját web- és projektmenedzsmenttel foglalkozó céged van. Mellette a Mindspace Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként saját projektet visztek: ez a Danube Flow.
Igen. A Danube Flow egy civil összefogás, programsorozat és kreatív pályázat a Dunáért, hogy visszacsábítsuk az embereket a folyópartra. Minden évben június 29-én rendezik meg a Duna-napot. Mi azt szeretnénk, hogy ne csak ekkor ünnepeljük a folyónkat, ezért, ahogy tavaly is, tavasztól egészen őszig különféle programokkal készülünk. Idén kiírtunk egy egymillió forint összdíjazású nyílt pályázatot is, amelyre kreatív projektötleteket vártunk. Lehetett pályázni klipforgatásra, tervezhetett valaki művészeti, köztéri alkotást, ruhát, mobilalkalmazást, Facebook-játékot, bármit. Az egyetlen feltétel a Duna volt. Jó lenne, ha az emberek mentális térképére újra felkerülne.
A tavalyi programok közül melyik tetszett?
Nekem minden a szívem csücske, ami közösségi. A Valyo csoport budapesti belvárosi Duna Tanösvényétől kezdve a STÉG közösségi téren keresztül az Urban Space WS ifjúsági cseréig. Idén a tanösvényen már köztéri bútorok is lesznek, fix pontokon. Oda lehet ülni végre majd a Dunához. Igen, tudom, hogy ott mennek még az autók. De lehet, hogy tíz év múlva majd azt mondják az emberek: de jó, hogy már nincsenek itt.
A főbb projektjeid mellett megtaláltam a neved a Bor-neked.hu oldalon is mint üzemeltető.
Igen. Ez abszolút hobbi. Még Győrben alakult a mi borközösségünk, barátokkal és azzal az igénnyel, hogy borkóstolókra járjunk. Akkor találkoztam Nagy Robival, aki a közösség „borszakmai” részét viszi, és ma már a nővérem férje, sőt a két gyönyörű unokahúgom apukája. Győrben és Budapesten is szervezünk borkóstolókat, és most indítjuk be a webshopunkat is.
Mit csinálsz a magad szórakoztatására?
Vízilabdázok hetente kétszer, amatőrként.
A magánéletre marad időd?
Igyekszem. Persze sokkal több időt is tölthetnék a barátnőmmel. Másfél éve vagyunk együtt, de ő sem panaszkodhat munkafronton, egy nemzetközi környezetvédelmi cégnél dolgozik.
Nem érzed még, hogy eleget tettél már?
Még nem. Egy hihetetlen jó csapat áll mellettem, úgy érzem, most kell tenni a dolgom. Családi vonalon is a véremben van: a nagyapám úgy volt tíz évig a női öttusa szövetségi kapitánya, hogy mellette napi szinten építésvezető volt. 26 évesen még azt gondoltam, megváltom az egész világot, most már jól érzem magam attól is, ha jól mennek a dolgok. Hinni kell valamiben, és azt kell csinálni, amit szeretsz. Aztán annak a valós léptékét belőni, hogy ne legyen túl nagy az álom.

Szöveg: Tóth-Szántó Krisztina
Fotó: Trunkó Bálint

‘),

Még több Riporter