A Krétakör Társulat megszűnik, átalakul, megújul – akárhogy is lesz, eddigi formájában nem megy tovább. Az egyik legerősebb és legsikeresebb színházi csapat elmúlását úgy sajnálják az emberek, mint amikor valamit elvesznek tőlük. A Trafóban találkoztunk, Láng Annamária, Nagy Zsolt és én.
Leginkább a sajnálkozást érezzük, ami jóleső, de fel lehetne úgy is fogni, hogy ez nem a vég, hanem innen még valami folytatódhat. „Miért kellene mindennek ugyanúgy kinéznie, jelen esetben egy társulatnak? Alakulhat, változhat, most éppen meg akarja újítani magát” – mondja Zsolt. „Néha nagyon sajnálom, máskor felszabadulok. Mintha most nőnék fel, és rúgnának ki az életbe, miközben nekem megvan a lehetőségem, hogy velük folytassam a munkát” – folytatja Annamária. Májusban egy új produkción dolgoznak Párizsban, francia és holland színészekkel együtt. „Ez az új irány – mondja Zsolt –, de hogy milyen, az később fog kiderülni.” „Az a legfurcsább – teszi hozzá Annamária –, hogy nem mondhatom, hogy én a társulathoz tartozom, mert bár a neve marad, már nem lesz ugyanaz. Akkor majd rájössz, hogy a magad ura vagy. Szabad akaratból csatlakozhatsz ahhoz a Krétakörhöz, amelyet ma a Süsü (Shilling Árpád rendező, a Krétakör Színház életre hívója – a szerk.) annak gondol, a köztes hónapokban pedig freestyler vagy. Az ajánlat arra szól, hogy ha van kedv, erő és ötlet, akkor csináljunk együtt valamit. A véd- és dacszövetségnek vége, de lehet, hogy vagyunk annyira erősek, hogy nincs is rá szükség. Hogy annyira sokat szívtunk magunkba eddig, hogy ki-ki boldogul egyedül és együtt is.”
Annamária tizenhárom, Zsolt tíz éve dolgozik a társulatban. „Az egész felnőttlétünk. Elképesztően sokat tanultunk együtt, most még talán fel se lehet mérni, mennyit” – gondolkodik el Annamária, de Zsolt gyorsan továbblép: „Racionálisan kell dönteni. Nekem biztosan. Én tartom el a családomat, a feleségem épp az egyetemet fejezi be, közben a harmadik gyerekünket várjuk. Vannak olyan pillanatok, amikor négyszázezer vagy hatmillió forint között választasz. Mondtam már le filmet, mert ezzel a társulattal volt fontos ügyem, de jönnek még ajánlatok. Nyilván minőségben rosszabbak is, de vállalhatóak, ha utána szabadon élhetek, dönthetek újra.” „Van szabadság ebben az új felállásban is – folytatja Annamária –, meg annak a nehezen elviselhető érzése, hogy senki senkiért nem vállal felelősséget.” Min dolgoznak, ami már ebből az új szabadságból fakad? – kérdem. „Egy nálunk élő kínai nő történetére bukkantam évekkel ezelőtt egy újságban. Próbáltam megkeresni az asszonyt, mindhiába. Erről készítettünk előadást, egy kis teaházban lesz a Made in China előbemutatója.” Zsolt a nyáron egy angol filmben forgat, a Doughfatherben. „Nem lesz semmi baj – mondja. – Menni kell előre.” Olyan, mintha ez a belső erő és nyugalom napi sok kilométer futásból jönne. Mozogsz valamit? – kérdezem tőle. „Futok. Mindennap.”
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
‘),
