Kulcsár Krisztián háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes párbajtőröző, bankszakember, sportvezető és háromgyermekes apuka. A hazai sportéletben az elmúlt négy év nagy visszatérője.
Életemben először készítettem interjút sportolóval. Az alapján, amit tudtam róla, sokkal vonalasabb, fegyelmezettebb emberre számítottam, no meg szigorúan megjelölt időintervallumra egy banki irodában. Ehhez képest kellemes meglepetés volt, hogy egy közeli sörözőben találkoztunk, és Krisztiánban egy laza, optimista, de nagyon határozott életfilozófiával rendelkező „talpig embert” ismertem meg.
Édesapád válogatott kosárlabdázó, nagybátyád és a nevelőapád olimpiai bajnok párbajtőröző, illetve öttusázó volt. Ilyen családi háttérrel csoda lett volna, ha más életutat választasz. Nagyok voltak az elvárások veled szemben?
Gyerekkoromban elsősorban a nevelőapám volt jelen az életemben, akinek nagyon határozott elképzelései voltak mindenről, többek között az én sportolóvá nevelésemről is. Nagyon meg kellett harcolnom azért, hogy érvényesítsem a saját akaratomat, hiszen nálunk kombinálva volt a sport és a magánélet, mindegyik csak a másik függvényében létezett. Talán ezért van az, hogy a gyerekkoromról nem csupán a felhőtlen boldogság érzése maradt meg bennem. Nagyon utáltam, hogy nem tudtam a saját döntéseim szerint élni, úgyhogy mikor végre „kirepültem” (viszonylag későn, huszonhárom évesen), az maga volt a boldogság, annak ellenére, hogy anyagilag nyilvánvalóan labilisabb helyzetbe kerültem.
Rögtön a vívással kezdted?
Nem, a nevelőapám először úszni vitt le, úgy nyolc-kilenc éves korom körül – nem feltétlenül azzal a céllal, hogy majd úszó legyek, hanem mert minden szempontból ez a legjobb, amivel egy gyerek elkezdheti. Az én gyerekeim is úsznak, mindegyik.
Reggelente zokszó nélkül felkeltél?
Nem zokszó nélkül, persze nyafogtam, de az nem merült fel bennem, hogy abbahagyjam. Egyébként legjobban talán az zavart, hogy a sport elvette minden szabadidőmet, és egy csomó dolog kiesett az életemből, például semmilyen közösségnek nem voltam a tagja tizenöt-tizenhat éves koromig. Velem például soha nem fordulhatott elő, ellentétben a többiekkel, hogy iskola után fölmenjek az osztálytársaimhoz, találkozni velük, mert én mentem az uszodába. Aztán este hétkor haza, és utána tanulás. De persze a sport ilyen szempontból is sokat adott, mert rengeteg ismeretséget és sok barátot szereztem.
Hogy jutottál el az uszodából a vívóteremig?
Az öttusán keresztül. Hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem úszó, és nem is igazán szerettem, így aztán jött a következő lépés (ami már nyilván a kezdetektől ott volt a nevelőapám fejében), hogy legyen belőlem öttusázó. Na, ez talán még egy fokkal rosszabbul sült el, mert bejött a futás is. Ha valamit utálok, akkor az a futás. Végül 1986-ban, tizenöt évesen kezdtem kizárólag vívással foglalkozni, amit általában korábban, úgy tizenegy-tizenkét éves korban kezdenek el a gyerekek, tehát késői kezdőnek számítottam. De a fizikai alapokkal, amikkel rendelkeztem, meg talán némi tehetséggel, hamar behoztam őket, és viszonylag gyorsan jöttek az eredmények is.
Mindeközben hol volt az édesapád?
Édesapám négyéves koromban ment el Svájcba, és azóta ott él. Anyám hat évig egyedül nevelt bennünket a húgommal. Apám sokszoros válogatott kosaras volt, majd edzőként dolgozott, és volt szövetségi kapitány is Svájcban. A helyzet úgy alakult, hogy miután elment, csak tízéves koromban láttam legközelebb.
Egyáltalán semmilyen kapcsolatod nem volt vele?
Küldött képeslapokat.
És nem merült fel benned az, hogy nem így alakult volna az életed, a sportpályafutásod, ha ő nem megy el?
Nem gondolkodtam rajta, de teljesen máshogy alakult volna, az valószínű.
Mindettől függetlenül ő pozitív szereplője az életednek?
A legnagyobb mértékben. Szeretem, és nagyon jó a kapcsolatunk.
Négy éve, az athéni olimpia után úgy döntöttél, hogy lezárod a sportolói pályafutásodat, majd két év múlva visszatértél, és tavaly szeptemberben már a dobogó tetején álltál a szentpétervári világbajnokságon. Most a pekingi olimpiára készülsz, és újra visszavonulást tervezel. Miért gondoltad négy éve, hogy abba kell hagynod?
Négy éve nagyon elegem volt, és fáradt voltam ettől az egésztől: állandóan összeegyeztetni a vívást a munkámmal, a családdal. Én a közgazdász diplomám megszerzése, azaz 1996 óta főállásban dolgozom. A jogi egyetemet munka és a vívás mellett végeztem el, közben sorban jöttek a gyerekek. Azért hagytam abba, mert öregnek éreztem magam, nem láttam még egy olimpiai ciklust magam előtt. Voltam világbajnok, Európa-bajnok, volt két olimpiai ezüstérmem, engem kizárólag az olimpia motivált volna.
Hogy jutottál el a visszatérés gondolatáig?
Eltelt két év, a csapattársaim folytatták, én közben lefogytam, és egyre jobban kezdett hiányozni a vívás az életemből. Én emiatt különbözöm másoktól. Nem azért, mert magasabb vagyok, mint a többiek, hogy főosztályvezető vagyok egy bankban, vagy hogy három gyerekem van, hanem azért, mert vívó vagyok. Hosszú távon szörnyű volt abba belegondolni, hogy nincs mese, innentől olyan leszek, mint mindenki más. A visszatérésemben annak is nagy szerepe volt, hogy az összes csapattársam, az edzőm (aki nem más, mint Kulcsár Győző, a nagybátyja – a szerk.) visszavárt. Szóval megpróbáltam. Fizikailag jó állapotban voltam, és a motiváció az olimpia közeledtével abszolút visszajött. Tehát a visszatérésem egyik oka az, hogy a csapattal szeretnénk még egy olimpiai aranyat nyerni, mert ez eddig kimaradt az életemből. A másik ok pedig az a kielégülés, amit maga a győzelem ad. Nehéz azt szavakkal kifejezni, hogy milyen érzés világbajnokságot nyerni, mert ez egy olyan szintű beteljesülése az önmegvalósításnak, amit csak kevesen élhetnek át. Semmihez nem hasonlítható, ahhoz sem, ha szerelmes vagy, ahhoz sem, ha gyereked születik, ha kineveznek, ha új autót veszel, semmihez. Teljesen más jellegű boldogság. Szóval hiányozni fog, de persze akkor is hiányozna, ha Peking után nem hagynám abba, mert ezt a katarzist minden valószínűség szerint utána már nem fogom többet átélni.
Szöveg: Békési Ildikó
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. február]
‘),
