„A lányok döntöttek, és visszafordultak” – Olvasónk őszinte vallomása

Türelmetlen természetű vagyok, és elég gyakorlatias – eddig bármit határoztam el, azt mindig gyorsan és azonnal meg is valósítottam. Amikor megtudtuk, hogy bővül a családunk, a babákat szinte azonnal akartam. Igen, a babákat, ugyanis egyszerre ketten választottak minket. Fogalmam sincs, hogy honnan, de az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ketten vannak. Már akkor kommunikáltunk, ez egészen biztos. A legelső vizsgálaton a doktor úr az ultrahangra meredve egyszer csak azt mondta: „És itt van egy másik is! Ketten vannak, ráadásul egypetéjűek!” Mosolyogva nézett rám: „Meg sem lepődik?” Úgy látszik, rám lehetett írva, mert tényleg nem lepődtem meg. Tudtam, éreztem.

Egyszerre ébredtek
Az egész várandósságom mesébe illő volt. Bár ikreket vártam, nem voltak rosszulléteim, nem szedtem fel tízesével a kilókat, nem fájt a lábam és a derekam sem. Kismamajógára jártam, és aktívan éltem. A legnagyobb szeretetben, harmóniában és boldogságban készültünk a lányok fogadására. Minden egyes mozdulatuknál tudtam, hogy melyikük az. És mindig ugyanakkor ébredtek. Kialakult a napi rutin, hogy mikor rúgkapálnak, mikor szundítanak.
A statisztikák szerint az ikrek általában a 35. hétre születnek, így a 29.-en már nagyon izgatott voltam, úgy éreztem, már csak néhányat kell aludni, és együtt leszünk, négyen. Bár hivatalosan az ikerterhesség miatt „veszélyeztetett terhes” voltam, nem kezeltek kiemelten. Igaz, hogy gyakrabban jártunk ultrahangra, de ezt leszámítva nem követték kiemelt vagy fokozott figyelemmel a terhességemet. Az utolsó ultrahangon a kisebbik lánynak nagyon szaporán vert a kis szíve, a másik babánk pedig rengeteg magzatvízben ficánkolt. Az iker-iker transzfúzió – amelynek következtében az egyik magzat vérszegénnyé válik, és elmarad a fejlődésben, a másik pedig gyorsabb ütemben növekszik – fel sem merült senkiben. Nincs rá magyarázat, nincsenek válaszok a miértekre. Először arra gyanakodtak, hogy valamilyen emésztési, nyelési rendellenessége lehet, ezért nem tudja lenyelni a magzatvizet, és az ezért lehet olyan sok. Az ultrahangos nővér elküldött egy rutin genetikai ultrahangra egy másik kórházba, hogy minden felmerült kérdésre választ kapjunk. Azt mondta, ilyen esetekben ez a gyakorlat: ha túl sok a magzatvíz, ilyen vizsgálatra küldenek. Arra már nem tért ki, hogy ezt miért csak a negyedik alkalom után tették meg, miután már négyszer leírta, hétről hétre, hogy túl sok a magzatvíz.

2 hét, 2 lány, 22 óra vajúdás
Arra a bizonyos genetikai ultrahangvizsgálatra két hét múlva (!) kaptam időpontot. Ott közölték velünk, hogy mindkét kislányunk meghalt. Az ottani orvos rögtön megjegyezte, nagy valószínűséggel iker-iker transzfúzió alakult ki. A leleteim alapján a tüneteket végig produkáltuk. Hozzátette, nem érti, hogy a terhesgondozást végző kórház miért csak most küldött. Aztán elmondta, az első és legfontosabb feladatunk, hogy azonnal megszüljem a babákat, mert veszélyben vagyok.
A részleteket inkább nem mesélem el, leírhatatlan. A lényeg, hogy 22 óra vajúdás után természetes úton szültem meg a két kislányt… holtan. Ezt szavakkal kifejezni nem lehet, ahogy valószínűleg azt az örömöt sem, amikor megszületik az, akire kilenc hónapig várunk.

Szöveg: Csapó Ivett
Fotó: Rajnai Ákos
Képünkön a szerző, Csapó Ivett szerepel

A folytatást keresd a márciusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. március]