Kisfiúként pilóta vagy orvos szeretett volna lenni, végül színészből lett színházigazgató. Az Örkény István Színházat „közös műnek” tartja, mert a sikerében a társulatnak éppolyan szerepet tulajdonít, mint magának.
Nagypolgári neveltetésben volt részed?
Nem, egyáltalán nem.
Thomas Mannt kellett olvasnod tizenévesen.
Nem kellett, illett. Az apám szerint az általános műveltség pilléreit le kell tenni húszéves korig. Időnként rá is kérdezett: „Hol tartunk, hol tartunk?” Az apám szeretett Thomas Mannról bölcselkedni és fecsegni. Én meg élveztem a könyveket, semmi bajom nem volt az olvasással.
Mi ez, ha nem polgári miliő?
Te nagypolgárit mondtál.
Máris módosítom polgárira.
Az más. Az én nagyszüleim kisiparosok voltak. Szoba-konyhás, földszinti, belső udvari lakásban, varrógép mellett felnőni még csak nem is kispolgári, hanem inkább proletár élet. Ez az anyai ág. Apám pedig egy kétszobás, első emeleti, udvari lakásból indult, amelyből később negyedik emeleti, utcai kétszobás lett. A nagyapám utazó ügynök volt. Apám tette a nagyobb lépést a műveltség felé, én már csak levettem a könyveket otthon a polcról. Amikor ő úgy döntött, hogy művész lesz, nem pártolták a szülei. Nem gonoszságból, csak úgy gondolták, hogy a festő a halála után keres pénzt, tehát semmi képzőművészet – neki nyomdásznak kell lennie, igenis tanuljon szakmát. A háború után megváltoztak a viszonyok és az elvárások, akkor már megtehette, hogy fogja magát, és elmegy a főiskolára. Így lett „annak ellenére” mégiscsak festőművész. Nekem nem voltak ilyen vargabetűim, engem segítettek a szüleim. Nagy különbség.
Gyakorló apaként, gondolom, nemcsak követed, hanem vallod is azokat a nevelési elveket, amelyeket tőle láttál.
Nem egészen. Apám viszonylag keveset foglalkozott velünk addig, ameddig nem voltunk neki beszélgetőtársak. A komolyabb apa-fiú kapcsolat már szinte felnőttként alakult ki közöttünk. Játszótéren például soha nem volt velünk, focizni, biciklizni sem. Nagyon szuverén alkat volt, nemigen csinált olyasmit, amit nem szeretett. Soha nem járt például a konyhában, én meg, ha otthon vagyok, és van időm, azért elmosogatok, rendet rakok ott is. Ha be kell vásárolni, bevásárolok. Természetesen biciklizem és focizom is, ha van időm – élvezem ezeket. Tőle örököltem, hogy kevés olyan dolgot csinálok, amit nem szeretek.
Színészből lettél igazgató. Színházigazgatónak lenni is egy szerep? Kell a társulat előtt vezetőként viselkedni?
Szerencsém van a társulattal. Nem, nem kell. Bár én, remélem, soha nem kezdtem el „viselkedni.”
Maradtál Mácsai Pál?
Ezt tőlük kellene megkérdezni, hiszen aki megváltozik, az általában nem veszi észre.
Van külső kontrollod, valaki, akinek hallgatsz a visszajelzéseire?
Elsősorban a feleségemre, ő azonnal jelzi, ha magatartásbeli gáz van. Másrészt ebben a színházban jók a viszonyok. Nincs gügyögés, megmondjuk egymásnak, hogy mit gondolunk. Engem itt az Örkényben ki is röhöghetnek, és szoktak is, ha valami ügyetlenségen érnek.
Hol marad a tekintély, ha pimaszkodni is lehet a vezetővel?
Nem ezen múlik. Aki nem tud magán röhögni, az már el is veszítette a tekintélyét. A tekintélyre nem lehet utazni, az következmény.
Szerencsés alkatod van. Nem ismerek olyan nőt, aki ne lenne oda érted. Vagy ne lett volna egy „szerelmes vagyok Mácsai Pálba” élménye. Olyat is ismerek, aki kinyomozta, hogy hol laksz, és tinilány korában becsengetett hozzád, majd elszaladt.
Én ismerek többet, akik nem így gondolkodtak. Szerinted én soha nem lettem visszautasítva? Ezek a rajongások nem nekem szólnak, hanem a szerepeknek, amelyeket játszom. Amit ők belőlem láttak vagy látnak, az az, amit én a nyilvánosság elé engedek magamból. Ez többnyire koncentrált, összeszedett, és a legjobb pillanataimból áll.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Galgóczy Németh Kristóf
Smink: Gurics Krisztina
Fotóasszisztens: Dancsecs Ferenc
A folytatást keresd a júniusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2010. június]
‘),
