Matis Monika nem indult a paralimpián, mégis óriási teljesítmény van mögötte: gyengén látóként egy tandemmel kitekert a paralimpia helyszínére, Londonba, ahol a sportesemény megnyitóján is jelen volt. 17 nap biciklizés, 1800 kilométer megtétele után azt mondja: többet is bírt volna.
Nem volt annyira nehéz, mint gondoltam. Keményen edzettünk a párommal előtte (ő ült a tandemünk első ülésén), úgyhogy szerintem hosszabb távot is bírtam volna. A nehézséget inkább az jelentette, hogy nem mindenhol jók a bicikliutak, sőt volt, ahol egyszer csak „elfogyott” az út – akkor hol kerítést másztunk, hol kerítést bontottunk, de olyan is előfordult, hogy egy soksávos autóútra keveredtünk. Az veszélyes volt, sok autós ránk is dudált.
Volt mélypont?
Megbánni sosem bántam meg, hogy elindultunk, a leginkább emberpróbáló az volt, hogy alkalmazkodni kellett egymáshoz. Négyen teljesítettük a távot tandemmel, plusz egy szóló biciklis, valamint kísért minket gépkocsival egy tolmács és a sofőr. Ahogy az lenni szokott, nem értettünk mindig mindenben egyet. Néha én voltam a villámhárító, és próbáltam visszaállítani a megbillent egyensúlyt. Szerencsére azért ez nem árnyékolta be az utunkat.
Vártak benneteket a pihenő-helyeken?
Gyakran csatlakoztak hozzánk biciklisek egy-egy rövidebb szakaszra, és általában velük együtt tekertünk be a városokba, úgyhogy biztatásból nem volt hiány. A szállást és az ellátást illetően sok segítséget kaptunk a Lions Kluboktól és a munkaadómtól, a közétkeztetéssel foglalkozó Eurest Kft.-től és angol anyacégétől, amely mozgósította a külföldi kirendeltségeket, úgyhogy enni- és innivaló mindig volt bőségesen.
A másik tandemen egy teljesen vak lány tekert a hátsó ülésen, ő hogyan élte meg ezt a túrát?
Útközben mindig megérezte, hogy változik az időjárás, jönnek az esőfelhők, vagy lehűl az idő. Mivel ő egyáltalán nem lát, elmeséltük neki, hogy milyen tájakon járunk. A paralimpia megnyitóján nehéz dolgunk volt, alig tudtuk szavakba önteni a látványt, de a zene és a hangulat rá is erősen hatott. A célunk végül is az volt, hogy ott legyünk a megnyitón, integessünk a magyar csapatnak, és ezt elértük.
Miért érte meg leginkább ez az út?
Bebizonyosodott, hogy amit nagyon szeretnék, azt – kellő rákészüléssel – meg tudom csinálni. Ami az életben eddig nem sikerült, azt valószínűleg nem is akartam annyira.
A hétköznapi életben gyakran veled van Berti, a vakvezető kutya. Miben segít neked a legtöbbet?
Öt hónapos kora óta velem van, és most 11 éves, úgyhogy nagyon összeszokott csapat vagyunk. A közlekedésben vagy ismeretlen helyeken óriási segítség: ha például egy lépcsőházban megyünk, megáll a lépcsősor előtt, és ott vár, így jelzi nekem, hogy figyeljek az újabb szintkülönbségre – és ezt póráz nélkül is megcsinálja. Mi már nem teljesen szabályosan „dolgozunk” együtt, mert annyira összeszoktunk. Néha a munkába is elkísér, olyankor végigjárja az irodákat, rengeteg pozitív energiát ad mindenkinek, nagyon szeretik.
Hogy fogadott, amikor hazaértél Londonból?
Még ennyi időt sosem töltöttünk távol egymástól, úgyhogy nagyon örültek a másik kutyánkkal együtt. Mindketten a szüleimnél voltak ez idő alatt, jó dolguk volt, de az biztos, hogy néhány napig most mindenhová árnyékként fog követni.
Mikor ülsz legközelebb tandemre?
Ha előbb nem is, az október 23-i hétvégén biztosan, mert indulunk a Bécs–Budapest–Pozsony-szupermaratonon.
Szöveg: Tiefenthaler Eszter
Fotó: Erdőháti Áron
Smink: Békefi Zsóka
‘),
