Újfehértó, Budapest, majd Berlin után New York. Európában eddig érte küzdöttek a rendezők, most már neki kell meggyőznie őket arról, hogy ő az igazi. Egyéves kislányával együtt mozog a legnevesebb direktorok között, miközben hírnévről és budapesti hangulatról álmodik.
Castingra azért mégsem lehet babával betoppanni.
Volt már példa arra is. Mindegyik megmérettetés másról szól, mások a játékszabályok, és nem lehet tudni előre, hogy mit várnak az embertől. Nemrég egy magyar rendező szinte színházi jelenlétet kért, heteken át próbáltunk. New Yorkban a rendező legtöbbször nincs is jelen, csak egy jelenetet kell felolvasni. Ha tetszem a castingosnak, akkor kiajánl a rendezőnek, ha pedig a rendezőnek is tetszem, akkor az úgynevezett screenteszt következik. Ez azt jelenti, hogy a már meglévő színésszel fölvett anyagot kivetítik egy nagy mozivászonra, mert azt akarják látni, hogy a leendő partnereddel együtt milyen hatást váltasz ki. Ennél a pontnál már az egész stúdió kivonul, filmesekkel, PR-osokkal együtt. Nekem ez a ”20-as évek Hollywoodját idézi, ilyennek képzelem George Cukor válogatásait is. Van benne valami ódon fontoskodás.
Azt gondolnánk, hogy a rendező belenéz a szemedbe, és azt mondja, te vagy az, aki kell.
Vannak, akik így választanak. A nagyon erős, független filmkészítők azok, akik ezt megtehetik, hiszen nem kell megfelelniük egy stúdió elvárásainak is. Nekik a mimika legtöbbször elég. Például Szabó Istvánnál nem volt szükség próbafelvételre, ő általában meghívja a filmjébe a színészeit. Látja őket színházban, beszélget velük az életben, nézi a filmeket, és dönt. Büszke vagyok rá, hogy játszhattam nála.
Az már végleg eldőlt, hogy innentől kezdve csak nemzetközi porondon mozogsz tovább?
Folyamatos mozgásban vagyok, ez igaz. Ha elolvasom a régi interjúimat, látom, hogy mennyire különbözőképpen gondolkodtam a pályámról egy-egy életszakaszban. Volt idő, amikor szinte berzenkedtem a külföldi munkáktól, aztán persze örültem nekik, néha honvágyam lett, máskor a fellegekben jártam egy-egy lehetőségtől. Az biztos, hogy másképpen alakult minden, mint ahogy azt a főiskola után elterveztem. Most nagyon jól érzem magam külföldön. Sokat vagyok Amerikában néhány éve, már ott van velem Péter és Sára, és egy ügynökséggel dolgozom. Még mindig nem tettek le róla, hogy sikereim legyenek. Remélem, azért előbb-utóbb itthon is fogok még filmeket készíteni, talán a színházba is visszajövök.
Hagyod magad sodródni az adódó lehetőségekkel?
Gyorsan döntök, ha felkérnek egy szerepre. Berlin előtt is átgondoltam, hogy külföldiként mennyi esélyem lehet az ottani komoly filmiparban. Valószínűleg csak valamiféle megérzés lehetett, hogy ott is érdekes feladatok várhatnak rám, és mentem. Tudtam, hogy a színház hiányozni fog, ezért csak egy pár évre terveztem.
Van még visszaút egyáltalán?
Ezt a kérdést én is felteszem magamnak. Gyakorlatilag minden lehetséges, és mindenhonnan van visszaút. Amikor itthon a kollégáimmal találkozom, érzem rajtuk, hogy akarnak velem dolgozni, és ez jó érzés. Egy színész mindig valamiféle furcsa bizonytalanságban él. Kell neki, hogy szeressék, várja, hogy hívják. Ebből a szempontból ez egy nagyon nőies szakma. Miközben valójában férfiasan határozottnak és erősnek kell lennünk.
Amerikában a színész is keresheti a rendezőt.
Nicole Kidman kitalálhatja, hogy szeretne eljátszani egy szerepet, és megkeresi hozzá a megfelelő embereket.
Persze ő a világ egyik legnagyszerűbb színésznője, kivételes helyezetű művész, milliókat vonz a moziterembe – miért ne tehetné meg? De itthon a rendezők is évekig várnak arra, hogy pénzt kapjanak egy filmhez, teljesen érthető, hogy elsősorban a saját vágyaikat szeretnék megvalósítani és csak ezután másokét.
Ha hazajössz New Yorkból, kit hívsz fel először, amíg a bőröndökre vársz?
A családomat. Tűkön ülve várják a telefonhívást, hogy mire beérünk a városba, már együtt is lehessünk. Az amerikai gépek általában korán reggel érkeznek, így egy nagy közös reggelivel kezdünk itthon, az Andrássy úton, a lakásomhoz közel.
Hogy viseled az időzónaváltást?
Általában másnapra térek magamhoz. Még sohasem sikerült átaludnom a New York–Budapest-repülőutat, de szerencsére Sára mindig kipihenten érkezik. Az ölemben alszik az út alatt, nagyon mélyen.
11 éves voltál, amikor Újfehértóról teljesen egyedül Budapestre kerültél, méghozzá a Balettintézetbe. A mamám elvágyódott, mint Csehov három nővére. Nem mintha nem lett volna jó dolgunk. Polgári családnak számítottunk, hatalmas kertünk volt, tele gyümölcsfával – a bátyámmal állandóan fára másztunk. Persze különórákra is jártunk a zenei tagozat mellett. Amikor fölvettek a Balettintézetbe, egy évre rá az egész család a fővárosba költözött. Addig kollégiumban éltem a Gellérthegyen, mindössze havi egyszeri hazaúttal és iszonyatos honvággyal, de már akkor lenyűgözött a nagyváros. Órákig néztem a Dunát és az embereket – azt éreztem, a helyemen vagyok.
Ábrándoztál, és elképzelted magad táncosnőként az Opera színpadán?
Már egynapos koromban is ambiciózus voltam. Mondják, hogy az ember a gyerekében meglátja önmagát. Érdekes, hogy Sárán is ezt látom. Kíváncsi a világra, minden érdekli, mindent megfigyel, és elraktároz magában. Október végén lesz egyéves, de már fel tud állni, beszél, nyolc foga van, és teljesen nyilvánvaló, hogy előrébb tart, mint a saját korosztálya. Kicsit én is ilyen lehettem kislánykoromban, vagyis a családi legenda alapján ilyennek képzelem magamat. Leállíthatatlan és ambiciózus voltam. Ez az energia pedig a mai napig tart.
Honnan jön?
Szerintem ez annak a vágynak a folytatása, amit még Újfehértón éreztem. Anyukámmal együtt én is elvágyódtam a nagyvárosba.
Ha máshonnan indulsz neki a világnak, lehet, hogy egész másképpen alakul az életed?
Egészen biztosan. Koraérett voltam, látni akartam az életet, tanulni szerettem volna, kívántam, hogy kezdődjön el már végre valami igazán nagy kaland. Szerintem ezt minden gyerek átéli, csak különböző vérmérséklettel – de én már akkor nagyon szenvedélyes ember voltam.
A fiúk is korán kezdtek el érdekelni?
Szerintem az ember mindig szerelmes. 11 évesen is epekedtem, persze, de szerintem abban a korban még csak vágyakozni szeretnek a lányok. És akkor még azt hiszik, ez a természetes állapot. Hogy csak ők szeretnek. Szerencsére ezek nem beteljesült szerelmek. (Nevet.)
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Hapák Péter
Styling: Tóth Ali & Virág Anikó
Smink: Titkos Anikó
Haj: Szabó Ádám
Stylistasszisztens: Bojtor Panka
Ruha: virágmintás selyembrokát ruha és gyapjúkabát: Burberry Prorsum, ezüstszínű selyemruha: USE
A folytatást keresd az októberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2009. október]
‘),
