Provokatív, szemtelen és megosztó. Progresszív, őszinte és hiteles. Jelzők százait aggatták rá az utóbbi hónapokban, a Megasztár-szereplése olykor szélsőségesen kettéosztotta a hazai közvéleményt, sokan azonban máig a lánglelkű költőt vagy a féktelen rockzenészt látják benne. Saját bevallása szerint már más úton jár – és nem ingatják meg a kritikák.
Hosszú ideig és több helyen éltél külföldön. Franciaországban, Los Angelesben, New Yorkban. Tulajdonképpen miért jöttél haza, vagyis miért maradtál itthon?
Amerikából eredetileg két hétre jöttem haza – máig kint vannak a cuccaim és egy csomó hangszerem egy barátomnál New Yorkban. De hazaérve elfogott valamiféle jóleső otthonérzés. Pedig kint tényleg jobban működik pár dolog, pláne az én szakmámban, de a családom, a barátaim, a nyelv mind ide köt. És akkor úgy éreztem, Magyarország jó bázisa lehet a könnyűzenének. Hogy talán érdemes maradni, mert már innen is el lehet indulni nemzetközi sikerek felé.
A saját bevallásod szerint sem volt minden ízében sikertörténet az a pár év kint, közben meg irigylésre méltóan sok tapasztalatot szereztél.
Ki akartam próbálni magam, hogy mennyire kompatibilis, amit tudok. New Yorkban minden utcasarkon tehetségeket látsz, néhol született zseniket – ráadásul a zsigereikben van a show business. Komoly versenyhelyzetbe kerültem, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal nehezebb ez, mint azt itthonról megálmodtam. De hiányzott más is. Pénz, kapcsolatrendszer, egzisztencia. Viszont rengeteget tanultam. Dolgoztunk lemezeken, amelyekre itthon nem lett volna lehetőség. Persze messziről jött emberként fényezhetném a saját külföldi sikereimet, de fölösleges lenne. Igazából reklám- és filmzenekészítésből éltem. De próbáltam gitárt is oktatni, sőt még modell is voltam, de gyorsan kiderült, mindjárt az első fotózás után, hogy abból már kiöregedtem. (Nevet.)
Amikor hazajöttem, valóban megfogalmazódott bennem, hogy Magyarország egy bázis lehet. Visszanézve persze felülírom ezt, de eltelt pár év azóta. Lehet, hogy az én akkori megérzéseim koraiak voltak, de most érezhetően fordulóponthoz értünk: tényleg felnőtt egy új generáció, akiknek már rég nem lehet lenyomni a torkán könnyűzene címszó alatt a mulatóst, a gagyit, a szolgai másolatot. Minket annak idején elkönyveltek operettországnak – muszáj minden dalban szerelemről, holdsugárról, könnyekről írni –, így a slágerek receptje alig változott valamit az évek során. A trendforduló azonban itt van az orrunk előtt. Ideje lépni.
Tehetségközpontot hoztál létre, a hazai előadók angol nyelvű számaiért kampányolsz, hogy készüljenek, és játsszák is őket a rádiók. Furcsa, hogy a tehetséggondozásra fordítod az összes idődet és energiádat, ahelyett, hogy meglovagolnád az aktuális sikereidet, azt, hogy ennyire elöl vagy. Miért nem a szólókarrieredet egyengeted?
Itthon is bejáratott kifejezés a „wannabe”. Rám ez nagyon igaz volt, harminc évig biztosan. Mindent feltettem egyetlen lapra: hogy világsztár legyek. Aztán ez elmúlt belőlem. És nem azért, mert feladtam, hanem amikor nagyon erősen vágytam rá, akkor elképzelésem sem volt az árnyoldalairól. Aztán eljött egy pont, amikor észrevettem, hogy „csak azért is” alapon szeretném a gyerekkori vágyaimat beteljesíteni, ahelyett, hogy az aktuálisakra figyelnék. Egyszerűen már nem volt azonos a kettő. Ami miatt nagyon akartam a hírnevet – leszámítva, amiért az ember egója alapból nyújtózkodik –, hogy olyan zenészekkel játszhassak, akiket gyerekként idealizáltam. Ez az igényem máig megvan. De „mindenáron világsztár” már nem akarok lenni. Akiről én álmodtam, szerintem a mai, nálam jóval fiatalabb generációból fogja kinőni magát.
Szöveg: Fiáth Marianna
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2011. április]
‘),
