Csak jövőre lesz harminc. Ha a tengerentúlra születik, már rég szirupos filmet forgattak volna az életéről, és valami nagyon flancos szálloda tetőteraszán beszélgetnénk, maximum harminc percig. Szerencsére itthon vagyunk. Jut bő másfél óra, a terasz kávéházi és nyüzsgő, mosolyogva belelapoz a múlt havi magazinba, „jók a csajok”, aztán ki sem fogy a szóból.
A barátaid is Caramelnek hívnak?
Általában igen, Caramelnek, Karcsinak…
És a barátnőd?
Ő is csak nagyon ritkán szólít Ferinek, inkább becézgetni szoktuk egymást: életem, kincsem, drágám, ilyesmik.
Tudsz idézni valamit az első, 8–10 éves kori Caramel-számokból?
Hm… hát nem nagyon jut eszembe semmi. De várj, az elsőt, ha jól emlékszem, egy mountain bike-ról írtam. Akkoriban még nem a szerelem, sokkal inkább a focizás meg a biciklizés ihlettek meg. (Nevet.)
Tényleg igaz, hogy soha senki, egyetlen iskolában sem mondta azt neked, hogy drága gyerekem, neked énekelni kellene, mert olyat tudsz, amit csak kevesen?
Így van, de ez azért lehetett, mert mindig csak magamnak énekeltem – azt viszont állandóan. Nem nagyon reklámoztam ezt kifelé. Ha szerény nem is, de elég szemérmes kisfiú voltam. Egyáltalán nem is akartam énekes lenni, az csak 22 évesen fogalmazódott meg bennem. Arról, hogy tehetséges vagyok, gyakorlatilag én győztem meg saját magam. De nem a tehetség felismerése indított el, sokkal inkább, hogy ráébredtem: nekem ez örömöt okoz, nagyon élvezem.
Nem. De A Nagy Duett miatt például többször jártam Csík Sándor énekes-énektanárnál, és olyan technikákat mutatott, amelyekről egy laikusnak fogalma sincs – nekem sem. Nagyon nagy hiba lenne, ha elhinném, hogy nekem nincs mit tanulnom. Nyilván mindenki ezt tapasztalja: minél hosszabb ideig foglalkozunk valamivel, annál inkább érezzük, hogy mennyire keveset tudunk róla. Egyre jobban tágul és tágul az a világ, te pedig mintha egyre kisebb lennél benne. Olyan nincs, hogy nincs hová följebb. Mindig van.
Milyen ez a szakma, ez az életforma ahhoz képest, amilyennek akkor képzelted, amikor még csak egymagad kilincseltél a különböző kiadóknál a Megasztár előtt?
Abszolút ugyanolyan. Minden rajtam múlik. Mindig tudatosítom magamban, hogy miért ülök éppen itt, milyen utat jártam be, mit szeretnék közvetíteni, és ez nagyon fontos, mert akár untathatna is az egész. Lehetne nyűg a hátamon minden, ami az éneklésen, a dalszerzésen kívül a szakmával, az ismertséggel együtt jár, de nem az. Tehát nem értek nagy meglepetések, ahogy nagy csalódások sem. Az összefüggéseket meglátni, vagy hogy hol milyen szálak fonódnak össze, milyen érdekek húzódnak, na, ehhez valóban kellett pár évnyi tapasztalat. De úgy vagyok vele, hogy mindannyiunknak megvan a feladata, a dolga, azt kell csinálni. Ennyi. Ha ezt tudod, nem őröl fel a szakma, és más sem.
Jut időd levegőt venni, inspirálódni, pihenni, unatkozni?
Neked marad időd? Minden ember rohan, dolgozik, gyereket nevel, és valahogy megoldja. Én is. Én sem vagyok különb másnál. Kevés idő jut nekem is bizonyos dolgokra, de ez így van jól. Az inspiráció amúgy sem időigényes dolog. Szerintem nagyon színes, izgalmas életet élünk szinte mindannyian. Kellemes terhek ezek, ezt akarom csak mondani, és soha nem is szeretném ezt kelletlenül, hányavetin csinálni. Mennyivel jobb itt beszélgetni veled, mint ha senki nem lenne kíváncsi rám! Van egy szakmám, egy szerelmem: az éneklés, de ettől én még pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Magamat elsősorban nem szerénynek tartom, sokkal inkább olyannak, aki reálisan, kritikusan tekint magára – ahogy a pályájára is.
Szöveg: Fiáth Marianna
Fotó: Hajdu András
Styling: Molnár Anikó
Smink: Békefi Zsóka
Ruha: Neill Benett, Replay
A folytatást keresd a szeptemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2011. szeptember]
‘),
