A Holland Nemzeti Balett szólistáját Róma, London és Amszterdam után végre újra hazai színpadon láthatjuk, november 9-én, Budapesten, az Balettcsillagok gálakoncerten. Nagy Tamás sok egyéb mellett családról, szakmáról és gyönyörű nőkről beszélt a Marie Claire-nek.
Öltönyben, tökéletes eleganciával érkezik a beszélgetésre, pedig hétvége van, és kora délután. „Most csak egy napra jöttem Budapestre, a bátyám és az öcsém rögtön szervezett is egy összejövetelt” – magyarázza jólöltözöttségét. „Több okunk is van az örömre, a bátyámnak gyermeke született, munkát kapott Luxemburgban, és még én is hazaérkeztem. Csak a mamám sajnálja, hogy már a második fia szakad külföldre. Annak azért örül, hogy legalább a két fia közelebb lesz egymáshoz”. Tamás a középső, de olyan, mintha még mindig kisfiú lenne. „A balettosoknak nyolcéves korban megmondják, hogy mit kell tenniük, és ez a fegyelem még most is tart, pedig már 33 múltam” – mondja csibészes mosollyal. Világsztár ül az Opera társalgójában, miközben jelmezben jönnek-mennek körülöttünk bohócok, katonák, ki mit próbál aznap. Aki meglátja Tamást, földerül. Ritka vendég a házban. Nemcsak tisztelik, szeretik is őt. Talán azért is, mert nem szállt el a dicsőségtől. „A sikerek felét sem köszönhetem magamnak. Minden, amit elér az ember, szerencséből és adottságokból áll össze, ezért nem is kell annyira komolyan venni.” Kell még persze kitartás és tehetség is, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Tapasztalat, hogy akinek ezekből is jutott, az soha nem teszi ki az ablakba. Csak megmutatja, amit tud, de azt nagyon könnyedén és az alkotásban. Ami mögötte van, arról legtöbbször csak a legközelebb állók tudhatnak, meg akiket a művész beavat. Például egy interjú során…
Az édesanyád büszke lehet, hogy van három szép, sikeres fia.
Különösen, hogy mindent neki köszönhetünk. A mamám bölcs és belátó asszony, aki mindig tudta, hogyan kell megmondania azt, amit gondol, de úgy, hogy a fiaiból ne ellenkezést vagy lázadást váltson ki, hanem szinte magától értetődően tegyék a dolgukat. Ő mondta mindig, hogy iskola után lehet rohangálni az utcán, de jobb, ha az ember hasznosan tölti az idejét. Zongoráztam, öttusáztam, teniszeztem, és még tánctanfolyamra is jártam. Később magán-balettiskolába íratott. Pontosan tudta, hogy melyikünkhöz mi áll közel.
Végül az lett a hivatásod, amit jó érzékkel választottak neked.
A balettben éreztem magam a legjobban. Ment a zongora is, de nem voltam az az ücsörgős típus. Jellemző az anyám bölcsességére, hogy amikor elbújtam a zongora alá, és onnan kiáltottam, hogy nem vagyok én Liszt Ferenc, nem akarom ezt csinálni, akkor azt mondta: „Tamáskám, megértem, és ha fél év után sem akarod, akkor egy szó nélkül abbahagyhatod.” Fél év után már élveztem a zenélést, és nem akartam abbahagyni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy így bántak velünk. Azóta elváltak, úgyhogy nagyrészt a mamám sarkallta teljesítményre a fiait, bár mindig közösen döntötték el az édesapámmal, merre menjen a srácok útja. A mai napig jóban vagyunk apuval.
Budapest után hamar felfedezett a világ.
Nem sok férfi magántáncos szaladgált akkoriban a városban. Az volt a szerencsém, hogy amikor az Operába kerültem, sok lehetőséget kaptam. Emlékszem, amikor Seregi László (a Magyar Állami Opera balettegyüttesének korábbi igazgatója – a szerk.) lekiabált nekem a zsinórpadlásról a vizsgaelőadás közben: „Van kedved a társulattal dolgozni?! Kell nekem egy Crassus!” Crassus a Spartacus című balett hadvezére, nekem pedig a lélegzetem is elakadt a megtiszteltetéstől. Azt sem tudom, mit habogtam feleletül, valószínűleg igent, mert eltáncolhattam Crassust, és az azt követő három év alatt szinte mindent, amit Budapesten akkor lehetett. 24 éves voltam, amikor Hollandiába kerültem, már az összes főszereppel a hátam mögött. A fiatal, erős test sok mindent bír, de tapasztalat, önbizalom és érettség még nincs. Ezek később jönnek, amikor a test már mindenre másképpen reagál, és egyáltalán nem húszéves.
Neked a karaktered is meghatározta a sorsodat és a karrieredet. Hősszerelmes típus vagy.
Egész magas vagyok. (Zavart mosollyal, szinte szégyenlősen.) Emiatt könnyű dolgom volt, meg egyszerre nehéz is. Be kellett bizonyítanom az idősebb kollégáknak, hogy mit tudok, és miért kapok meg minden fontos szerepet.
Mintha a te szakmádban intenzívebb volna a szakmai féltékenység. Kevés a szerep és sok a táncos.
Inkább a balerinák világában nagyon nehéz kitűnni. Évek kemény munkája lehet, amíg valaki kiemelkedik a balettkarból. A klasszikus repertoárban többnyire egy szólista pár van, „mögöttük” 32 lány a karban. Én magammal vívtam meg a saját harcaimat. Rossz energiát soha nem éreztem. Szívesen is térek vissza Budapestre, minden évben egyszer-kétszer, de honvágyam nincs soha. Ha van egy szabad hosszú hétvégém, akkor kocsiba ülök, és hazajövök a családomhoz.
Szereted Olaszországot, a holland életritmus viszont nem áll közel a szívedhez.
Olaszországban sokat nyaraltunk gyerekkoromban. Szeretem Rómát, szeretek ott föllépni. Tetszik, hogy az emberek jól öltöznek, tudnak élni és élvezni azt, ami körülöttük van. Hollandiában munka után a legtöbben hazatekernek a biciklijükkel, és lehúzzák a rolót.
Neked is van biciklid?
Volt, de ellopták. Azóta mopeddel járok.
Barátokat bizonyára szereztél.
Mi táncosok reggel 10-től este 11-ig a színházban vagyunk, de szerencsére Amszterdamban az egész világ jelen van. Tizenöt ország képviseli magát a társulatban, és annyi kultúrával találkozom, hogy emiatt biztosan másképpen tekintek a világra, mint korábban. Odafigyeltem arra, hogy ne daráljon be a színház, és bár boldoggá tesz a tánc, állandóan törtem a fejem, mit lehetne még mellette csinálni. Két éve pilótaiskolába járok, ami sok időt elvitt, de azt hiszem, megérte. A sikeres vizsgák után hamarosan nagygépes pilóta leszek.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Sárosi Zoltán
Styling: Gönczy Andrea
Smink: Békefi Zsóka
Ruha: G-Star – Heaven, Zara
A folytatást keresd a novemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2008. november]
‘),
