Stark Attila streetart-, képző- és iparművész, az Iparművészeti Egyetemen diplomázott, ösztöndíjakkal tanult Ljubjanában és Barcelonában is. Fest, tervez, a könyvét is kiadták. A hazai színtér egyik legfigyelemreméltóbb szereplője.
![]()
A tél, de talán az év leghidegebb napján találkoztunk Attila műtermében, egy Akácfa utcai romházban. A helyszín éppen olyan, ahogyan egy filmben ábrázolnák egy underground művész bázisát: korhadó hatalmas faajtó nyílik az aládúcolt belső udvarra, az emeletre vezető lépcsősoron nincs korlát, ezért a falnak simulva lépkedünk. Több műterem nyílik egymásból, jó zene szól, körben mindenhol képek, kellékek, keretek és egy kályha – de hiába. Megfagyunk. Ha Stark Attilát legismertebb, majmos sorozata vagy
Kulocity című könyve alapján kéne elképzelni, arra tippelnék, szegecses karkötőt hord, és az utcán minden kukába direkt belerúg. A képein valami torz, dühös indulat robban szét, nagyvárosi jelenetekben szorul egymásnak túl sok szereplő, majmok vicsorítanak, a szóbuborékjaikban rövid káromkodásokkal. Ugyanakkor színekben is tobzódnak a képek, és iróniáért, humorért sem kell a szomszédba menni. „Ha nyomasztót látnak a rajzokban, velem azonosítják, de veszélyes lehet a párhuzamkeresés. Nem akarok támpontokat adni az értelmezéshez, mert a néző azt hiszi, kézzelfoghatóvá, megmagyarázhatóvá válik számára az üzenet. A feszültség ott van mindenhol, kívül-belül, az én hangulatomtól függetlenül. Nehéz megfogalmazni, de a munka fontosabb, több nálam, valami nagyobbnak a része. Ebben csak köztes dolog vagyok. Ezért lehet az, hogy nyugodtnak látszom, mégis idegbeteg képet festek.” A zenészeket, együtt játszó kis dzsesszkollektívákat ábrázoló képein viszont eltűnik minden indulat. „Sok munkám volt zenével kapcsolatos: plakátok, CD-borítók, és sok ismerősöm van ebből a közegből. Mindig is nagyon inspirált a zene és minden látvány, ami ezzel kapcsolatos. Irigylem a zenészeket, de örülök is, hogy a festéssel teljesen be lehet zárkózni.”
Tavaly lett harminc, kérdezem, várt-e bármit ettől. „Nem terveztem meg, hogy ennyi idős koromra mit kell összehozni. Sokat dolgozom, ebben megvan az állandóság érzése, ez segít függetleníteni magam a körülményektől. Az alkalmazott grafika sokszor kapkodás, kiábrándító élményekkel, a festés meg szabad. És a sikerélmény nem abban van, hogy kiállítják vagy megveszik. A műterem, ez a ház, a festés és ami körülvesz, olyan, amilyennek kiskoromban megálmodtam. Sok minden meg nem olyan lett.” Ha nincs határidő, legszívesebben éjszaka fest, délutántól hajnalig. „Lehetőleg zenére. A fontos könyvek közül is nehezen tudnék kiragadni párat. A friss, erős dolgokat szeretem.” Bajai születésű – adja magát a halászlé. „Csináltam már párszor. Mindig finom lett.” Valahogy csípősnek képzelem.
Szöveg: Winkler Nóra
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
