Az Egyesült Államok egykori budapesti nagykövete a mai napig rendszeresen látogat Magyarországra – személyes kapcsolatai és a hazai képzőművészek iránti elkötelezettsége is ide szólítja. Az október végi Art Marketen vállalt védnöksége nem csak formalitás. Személyesen járta végig a hazai nagy galériákat, és arra is szánt időt, hogy a Marie Claire-nek interjút adjon.
Gyerekkoromtól fogva vizuális típus vagyok. Ez rányomta a bélyegét a tanulási technikámra, a gondolkodásomra, a kifejezésmódomra. Illinoisban, egy Peoria nevű kisvárosban nőttem fel, ahol nem volt túl sok lehetőség a művészet tanulmányozására, mégis, ha adódott egy-egy alkalom, amikor sikerült eljutnunk például Chicagóba a szüleimmel, mindig ellátogattunk egy-egy múzeumba, megnéztünk valamilyen tárlatot. Szerelem akkor lett ebből, amikor fiatal lányokként Susannal – azóta elhunyt nővéremmel, akiről a mellrákellenes alapítványt elneveztem – a tanulmányaink végeztével nekivágtunk Európának. Hat hónap alatt bejártuk Európa számos országát, és megtekintettük szinte az összes nevezetes múzeumot. Nagyon sokat tanultunk és töltekeztünk abból, amit láttunk.
A magyar képzőművészet a nagyköveti megbízás során lett a szívügye?
Amikor nagykövet lettem, folytatva az elődeim hagyományát, kortárs amerikai művészek munkáival akartam díszíteni a nagyköveti rezidenciát, méghozzá női képművészekéivel. A 2001. szeptemberi tragikus események miatt azonban nem csak a hivatalba lépésemben történt fennakadás. Én némi késlekedéssel ugyan, de ideértem, az alkotások azonban nem. Így jött az ötlet, hogy magyar művészek munkáiból válogassak. Minél mélyebbre ástam magam ennek az országnak a történelmében, annál többet értettem meg a kultúrájából, a művészetéből, annál nagyobbra nőtt az érdeklődésem és immár a magángyűjteményem is. Egy művész nem tud hazudni, legalábbis a művein keresztül nem.
Mivel fogták meg a magyar alkotók?
Akárcsak az itt élő emberek, különös őszinteséggel és intenzitással képesek kifejezni az érzéseiket. Van bennük szomorúság, szenvedély, és amit már rögtön az érkezésemkor, a terrortámadás megrázó ténye révén megtapasztalhattam: mélyen együttérzők. Meghatározó és máig tartó barátságokat kötöttem Magyarországon, évente visszahoz ide mind a művészet iránti rajongásom, mind pedig a személyes kapcsolataim.
Nemcsak nagykövetként, illetve a képzőművészet támogatójaként ismerhettük meg, hanem a mellrák elleni küzdelem elhivatott képviselőjeként is. Tartogat még valamilyen nagyszabású projektet a tarsolyában?
Azt gondolom, a jövőről nem beszélni kell, hanem lerakni az alapjait. Én ezen dolgozom, és nem szeretek előre ígéreteket tenni. Sokat elértünk, statisztikailag kimutathatóan komoly áttöréseket a mellrák korai felismerésében, így a halálesetek csökkentésében is, ugyanakkor rengeteg még a tennivaló, elsősorban a hátrányos helyzetű nőknél, a kisebbséghez tartozóknál, a szegényebb országokban élőknél. Magyarországon is komoly munka indult el 2002-ben, de a projekt korántsem ért véget. Még több kapcsolatra és nagyobb aktivitásra van szükség, hogy a jövőben minden nő számára elérhető legyen a tudás, és beléjük ivódjon a tudatosság a saját egészségük, végső soron az életük megőrzése érdekében.
Szöveg: Salgó Réka
Fotó: Trunkó Bálint
‘),
