Nő létedre? – Az alkohol rabságában

2013. július 22. | marieclaire.hu

Fiatalok, csinosak, látszólag mindenük megvan, mégis rendszeresen isznak – az okok és a körülmények ugyan különbözőek, az ártatlannak tűnő poharazgatás azonban számos esetben alkoholbetegséget rejt. De hol a határ, amikor az italozási szokásainkra már problémaként kell tekintenünk?

„Mondtam, hogy alkoholista vagyok, nem?” – kacsint rám nevetve Szandra, aztán megrendeli a harmadik unikumot. A sporttáskája lejjebb csúszik a karfáról, miközben integet a pincéreknek, de így is kiválóan játssza a szerepét: bárki megmondhatja, hogy karcsú tulajdonosa naponta fut, úszik, aerobikozik, vagyis a tudatos táplálkozás és mozgás elkötelezett híve. „Egészség!” – koccint felém a levegőbe. A szeme ugyanolyan vidáman csillog, mint azé a New York-i modellé, akivel néhány évvel ezelőtt körbejártuk az összes budapesti kocsmát, és akinek rendszerint csak a számla érkezésekor fagyott le a mosoly az arcáról. „Na és te, semmit nem iszol? – kérdezi Szandra. – Mi ez az antialkoholizmus? Csak nem vagy terhes?” Rekordgyorsasággal tűnik el a negyedik feles is. Az ötödik már magyarázatra szorul.

Nem remeg, látod?
„Megvolt a lakás, az esküvő időpontja, a gyerek neve. Minden, ahogy kell. Az egyik nap kicsit korábban értem haza az irodából, és észrevettem, hogy Máté egy tőlünk pár háztömbnyire lévő lépcsőházból szalad kifelé. Még össze is nevettünk, hogy képes három év után eltévedni. Néhány nappal később aztán kiderült, hogy létezik egy kettes számú kedves is, aki ugyanabban a lakóparkban egy ugyanolyan színű ülőgarnitúrában bámulja az ugyanolyan márkájú plazmatévét, mint jómagam. Csak a gyereket hívták volna másképp” – Szandra nevetése egy pillanatra magával ragad. Hihetetlen történet, gondolom szinte jókedvűen, aztán rádöbbenek, hogy valószínűleg itt van a kutya elásva. Nem egyszerűen a mértéktelen ivásra gondolok. Nem csupán arra, hogy a földbe döngölő csalódásból hónapok óta az unikumok segítségével próbál kikecmeregni valahogy. A harsány kacagás a kulcs. Amikor szélesen mosolyogva először mondta ki: „alkoholista vagyok”, az irónia elvette a mondat élét. Az elhangzottak nem megmutatták, sokkal inkább elrejtették a problémát: azt, hogy egyre komolyabb gondjai adódnak az itallal.
Hirtelen akkora lendülettel emeli az asztal fölé a kezét, hogy a földre esik a hamutartó. „Nem remeg, látod? Nem piálok titokban a munkahelyemen, nem ébredek hajnali delíriumban, úgyhogy ne bámulj ilyen vádlón, jó? Csak hadd bulizzam ki magamból ezt az elmebajt!” Csendben maradok, még akkor is, ha csak áltatja magát. Amíg a tükörből nem egy felpüffedt, vöröses arcú nő néz vissza rá, addig nem ismeri fel az alkoholistát. Legfeljebb viccből.
A következő hétvégén felugrom egy kávéra. „Tejet találsz a hűtőben” – kiabál utánam Szandra. Átnyúlok a sörritkaságok, előre kevert koktélok halmain. „Lazításhoz, főzőcskéhez imádok elszopogatni valami odaillőt” – próbál megnyugtatni. Előkerül egy borkóstoló tanfolyami tanúsítvány meg néhány drága, a különböző kultúrák „szeszfogyasztási rítusait” bemutató album. Megannyi jelképes igazolás arról, hogy az alkohol Szandra életében nem csupán érzéstelenítő.

Felturbózott önbizalom
Néhány héttel később Inezzel ülünk egy étteremben. „Bármiről leszokok, de a körömrágásról nem megy. Egyelőre” – rejti el a kezét, miután bemutatkoztunk. Ez lehet az egyetlen szépséghibája, gondolom, miközben megállapítom, hogy kevés, nála vonzóbb nővel találkoztam mostanában. Előbb nagyon udvariasan megkéri a pincért, hogy vigye el az asztalunkról a terjedelmes borlapot, majd rendel egy ásványvizet. „Ez az első teljes hetem a városban – magyarázza. – Több mint egy éve nem ittam, de a rehab más: az egy zárt világ. Az igazi próbatétel csak most következik. Ki fog derülni, hogy vajon mennyire tudom a bent tanultakat alkalmazni éles helyzetekben is.” A beszélgetés nehezen, akadozva indul. Inez dadog, elpirul, dühössé válik, hosszan kutat az emlékeiben, aztán kis híján sírva fakad. Az érzelmei őszinték, hitelesek, nem akarnak mást mutatni, mint amit Inez valóban átél. Szandrával ellentétben akkor nevet, amikor tényleg nevetni szeretne.
„Meglepődnél, ha ismertél volna tíz évvel ezelőtt! – meséli. – Akkor kezdtem az egyetemet, ahová harmadszorra vettek fel. Úgy gondoltam, én vagyok a »futottak még« kategória, és hogy ez a többiek számára is nyilvánvaló. Szép lassan rájöttem, hogy ahhoz, hogy hozzá tudjak szólni az órák témáihoz, vagy hogy ki merjem nyitni a szám egy-egy vizsgán, a legjobb módszer egy dupla vodka legurítása negyedórával korábban. Az államvizsgára már a kosztümkabátomba varrt laposüveggel érkeztem, akárcsak az állásinterjúkra, viszont mindenhol mindenkit levettem a lábáról. Nálam magabiztosabb és sziporkázóbb nőt még nem láttak – általában ez a benyomás alakult ki rólam. Rengeteg barátom volt, imádtak a főnökeim, és amennyire az ágyban fel tudtam szabadulni, olyasmivel még nem találkoztak a férfiak azelőtt. Kár, hogy annak a nőnek voltaképp semmi köze nem volt hozzám.”

Szöveg: Fiáth Titanilla
Fotó: Shutterstock

A folytatást keresd a márciusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. március]

‘),

Még több Riporter