A szakma sztárjai, akik kézikamerával és világszínvonalon mutatják meg nekünk a világot. Válságövezetekből, háborús konflik-tusok közepéből tudósítanak, vagy a világ eldugott helyein élő törzsek kultúráját és szokásait mutatják meg. Most először nem a világról, hanem magukról mesélnek.
Eszter: Az én szüleim egészen edzettek, hároméves koromban fordult elő először, hogy eltűntem otthonról. Nem mintha nem éreztem volna jól magam a családommal, nem akartam világgá menni, csak a felfedezés vágya hajtott. Volt, hogy csak a szomszédba mentem, de órákig kerestek a szüleim. Érettségi után, egész nyáron pincérként dolgoztam, hogy repülőjegyet vehessek Ázsiába, innentől Vietnamba vagy Kambodzsába tűntem el.
András: Az apám hívő ember, rendszeresen böjtöl értünk, hogy ne essen bajunk. Az anyám halálra izgulja magát, annyira, hogy meg is betegszik – akkor gyógyul meg, ha hazajövünk.
Leültek már veled, hogy fiam, sok ez már nekünk, kitaníttattunk, te meg csak keresed a veszélyt? András: Az aggodalmak mellett örülnek a sikereimnek, és nagyon büszkék rám, de az elképzelhetetlen, hogy leülnénk, és arról próbálnának meggyőzni, hogy Andriska, szeretnénk, ha pályát módosítanál.
Ha az ember olyan szenvedélyes újságíró, mint ti ketten, akkor lehet egyáltalán olyan pillanata, amikor ki tud kapcsolódni, és nem dübörög fel benne az adrenalin egy jó sztori vagy hír hallatán?
András: Nyáron a Comói-tó partján ejtőztünk másfél év folyamatos utazás után azzal az elhatározással, hogy abban a két hétben csak magunkra és egymásra figyelünk, amikor egyszer csak özönleni kezdtek az SMS-ek a barátainktól, hogy ott vagyunk-e már Norvégiában. Akkor történt az az őrült mészárlás, amely természetesen nem hagyott minket sem nyugton, a tragédián kívül azért, mert a multikulti halálát kezdték jósolni, tehát később éppen erről forgattunk egy filmet New Yorkban, de az évi egyszeri kikapcsolódáson úgy döntöttünk, hogy nem indulunk el Oslóba. Ezt mi döntöttük el, de van, amikor nem rajtunk múlik. Amikor a pillanat megélését lehetetleníti el a szenvedélyed, mert egészen más szintre helyezi az élményt. Egy U2-koncerten például éppen belemerülnél az élménybe, bömböl a stadion a With Or Without You közben, és egyszer csak azon kapod magad, hogy formálod a fejedben a mondatokat, amelyeket egy koncertkritikában írnál. Rémes! Egy idősebb kollégám szerint boldognak kéne lennem, hogy ilyen rétegei is vannak az élményeimnek… Én azért örülnék, ha együtt sírhatnék a stadionnal. Eszter: Szerintem nem teszi tönkre a pillanatot, sokkal inkább tovább fűzi az élményt. Az On The Spot háborús és konfliktusos élményei után egy tópart is egészen másképpen hat az emberre, a megélt élményanyag az európai „minden jó, minden szép” tunyaságban egészen szokatlan élességű gondolatokat képes kiváltani.
Eszter: Kicsit igen, de ezzel együtt és ettől függetlenül nagyon szeretem, mint ahogyan itthon lenni is.
András: Ha nyaralok, akkor napi két órát töltök kizárólag újságolvasással, és már az boldoggá tesz, hogy egyáltalán ilyen sok időm van rá.
Veszélyes övezetekből tudósítók között zajló beszélgetésben ahhoz hasonlították azt az életformát, ahogyan dolgoztok, mintha állandóan egy őrülten száguldó vonaton robognátok, és amikor pihenőnapotok van, úgy tűnik, mintha megállt volna az élet.
András: Robert Capa önéletrajzi regénye úgy fejeződik be, hogy véget ér a világháború, már nincs miért kikelnie az ágyból.
Eszter: Néha szenvedve éljük meg a hétköznapokat, nem találjuk a helyünket. A túlpörgetett hetek után előfordulhat egy pár napos vagy hetes vákuum, amikor nem vagyunk jelen térben és időben, mert még feldolgozás alatt állnak a megélt történetek. Afganisztán és az első közösen megélt háborús helyzet után egy hónap kellett ahhoz, hogy újra jelen legyek a hétköznapi életemben.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Sárosi Zoltán
Fotóasszisztens: Hargitay Olivér
Styling: Laczkó Mónika, Molnár Anikó
Haj:Krepsz Gábor
Smink: Békefi Zsóka Ruhák: Intimissimi, Max Mara, Orsay, H&M, Patrizia Pepe, Scotch & Soda
A folytatást keresd a 2012. áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2012. április]
‘),
