Óriások között – Az élet kisemberként magyarországon

2013. július 22.

Soha nem lesznek 140 centinél magasabbak, de egyáltalán nem örök gyerekek. Nagyon is hamar kell felnőniük, hogy megküzdhessenek az előítéletekkel, és megtanulják állni a rájuk irányuló kellemetlen pillantásokat. Nem minden kisember lesz boldog és kiegyensúlyozott, de azért vannak, akik jól veszik az akadályokat.

Amikor először találkozunk, hezitálok, hogy leguggoljak-e hozzá. Nem szeretnék Andrea fölé magasodni, de megbántani sem akarom azzal, hogy odakuporodok mellé. Később megtudom, nyert ügyem volt azzal, hogy guggolva igyekeztem fenntartani a szemkontaktust, ő mindig szimpatikusnak találja ezt a gesztust. Az 1 méter 22 centi magas Bohus Andrea kisember, hétköznapi szóhasználattal élve törpe, de ezt a kifejezést nem kedveli sem ő, sem a kisemberek általában. „A törpék mesehősök, ráadásul sokszor gonoszak is” – magyarázza.
Az apró termettel sok nehézség jár, de ma már jól veszi az akadályokat. Ritkán kér segítséget másoktól, de ha mégis úgy adódik, nem fél megszólítani idegeneket sem. „Ki kell nyitni a szánkat” – tanácsolja társainak, akik esetleg azért élnek a négy fal között, mert attól tartanak, hogy nem érik el a jelzőgombot a buszon, vagy ki sem látszanak a pult mögül, ha fizetniük kell egy üzletben. De a buszon jól jön egy sima golyóstoll is, végső esetben azzal is meg lehet nyomni a gombot – Andreánál például mindig van egy.

Korlátozott lehetőségek
Hamar önállóságra kényszerült, a szülei hatévesen speciális intézetbe adták, mert úgy látták, nem tudják ellátni a kis borsodi faluban, ahol éltek. „Gyerekként persze nem értettem, mit keresek a mozgáskorlátozottak között” – meséli Andrea, akinek két, átlagos magasságú fiútestvére van. Iskoláskora előtt nem is nagyon tudatosult benne, hogy nem növekszik olyan ütemben, ahogyan a többi gyerek. A következő hidegzuhany a pályaválasztáskor érte. „Csecsemőgondozó vagy gyerekorvos szerettem volna lenni, de azt mondták, szó sem lehet róla, nem érném fel a műtőasztalt.” A ”80-as években nem volt sok választása, varrónőnek vagy postahivatali dolgozónak tanulhatott. Végül varrónő lett, aztán volt ügyfélszolgálatos egy buszpályaudvaron, ma pedig adminisztratív munkát végez egy nonprofit cégnél, ahol megváltozott munkaképességűeket alkalmaznak.

Telefonos randevú
A férje és közte pontosan 50 centiméter a magasságkülönbség, de ma már nem is foglalkoznak ezzel. „Nekem Andi ugyanolyan magas, mint én vagyok” – mondja Lajos, majd hozzáteszi, hogy nemrég egy műszaki üzletben biztos nagyon udvariatlannak nézték, amikor mondta Andinak, hogy vegyen le valamit egy felső polcról – de egész egyszerűen nem gondolt rá, hogy a felesége nem éri el. Még akkoriban ismerték meg egymást, amikor Andrea ügyfélszolgálatos volt, és Lajos útbaigazítást kérő telefonhívása pont hozzá futott be. Andi hangja annyira szimpatikus volt neki, hogy újra felhívta, és személyesen is találkozni akart vele. Igaz, kellett néhány nap, amíg megbarátkozott azzal, hogy Andi kisember, de egy hét múlva újra randevúra hívta.
Budapesti lakásukban 1,3 méteren van az ablak alsó pereme, Andi jóformán ki se lát rajta, de minden mást praktikusan megoldottak.
A fürdőszobában két tükör van, a konyhában is minden kézre áll, és övé a nagyszekrény alsó része. „Nekem sokkal több ruhám van, imádok vásárolgatni” – mutatja lelkesen a legújabb szerzeményeket. Persze az öltözködés sem könnyű, hiszen a méretében szinte csak a gyerekosztályokon talál ruhát, illetve az XS-es női ruhák között keresgélhet.

Betegség vagy állapot?
Törpenövést számos különböző probléma okozhat, de az esetek nagy többségében, körülbelül a kétharmadában, az akondroplázia (achondroplasia) nevű genetikai elváltozás áll a háttérben, a cikkünkben szereplő kisemberek is mind akondropláziások. „Csak a születés után lesz egészen nyilvánvaló, hogy fennáll ez az elváltozás, bár a terhesség előrehaladott állapotában már lehet rá gyanakodni, de a legtöbb orvos nem találkozott még ilyen betegséggel, hiszen 16 ezer szülésre jut egy akondropláziás gyerek” – mondta dr. Simkó Róbert gyermekorvos.

Szúrós pillantások
Megvannak a jól bevált boltok, az eladók ismerősként üdvözlik – őt nem nehéz megismerni, teszi hozzá nevetve. Az utcára kiérve viszont már nem olyan rózsás a helyzet, bár mintha neki fel sem tűnne, hogy mennyire megbámulják. Már megtanulta kezelni a kellemetlen pillantásokat. Van, aki hosszasan nézi tágra nyílt szemekkel, de ami ennél is rosszabb, hogy több ember szemében valami megmagyarázhatatlan megvetés, lenézés tükröződik, mintha a vidáman lépegető Andi valami rosszat tett volna. „Már nem zavar, ha bámulnak, sőt tudom, hogy van, aki azért néz meg, mert kisember létemre jól nézek ki. Volt, aki meg is mondta” – teszi hozzá. A gyerekekkel egészen különleges a helyzet, velük rögtön létrejön a jó kapcsolat. „Pici néni, pici néni!” – kiabálja kedvesen Andrea felé egy rózsaszín kabátos kislány a körúton, mire ő visszainteget, és így megy ez mindaddig, amíg a kislány el nem tűnik a látóterünkből. „A gyerekek rögtön kiszúrnak, és ha megkérdezik, miért vagyok ilyen pici, azt szoktam mondani, hogy ahogyan nekik kék vagy barna a szemük, én ilyen kicsi vagyok. De nem azért, mert nem ettem elég spenótot.”

Szöveg: Tiefenthaler Eszter
Fotó: Pályi Zsófia

A folyatást keresd a novemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2010. november]

‘),