Osvárt Andrea: „Már tudom, milyen férfi való hozzám”

Andreáról Olaszországban többet tudnak, mint itthon. A modellből lett színésznő majd egy évtizede él és dolgozik Rómában. Az olasz Vogue társasági oldalainak szereplője, tévéfilmek és sorozatok sztárja, a római éjszaka egyik legcsillogóbb szereplője. Itthon vele kapcsolatban talán még mindig a néhány évvel ezelőtti, Brad Pitt-tel közös jelenetre emlékszünk, miközben Andrea nagyon tudatosan építette a karrierjét odakint – sikerrel. Két évvel ezelőtt a San Remó-i Dalfesztivál műsorvezetője volt élő adásban, pár óra alatt lett tízmilliók kedvence.
Az új évben felpörögtek az események, nemrég fejeződött be a legendás, 1975-ös La donna della domenica című film olasz tévés újrafeldolgozása, amelyben Jacqueline Bisset után a címszerepet alakítja. A forgatás nagy része Torinóban zajlott, de februárban már Los Angeles a következő állomás. Osvárt Andreát ugyanaz az ügynök fogja menedzselni a filmfővárosban, aki már Dobó Kata válogatásait is szervezte.
A Marie Claire címlapfotózásán hihetetlen profizmussal és türelemmel állt a kamerák elé – a képanyagon pontosan ezt az érett, tudatos, gyönyörű profit láthatjuk viszont. „Csak tudni kell, mit akarsz elérni, és ennek megfelelően tudatosan építeni az addig vezető utat. Ennyi a titok.”

Mi az, ami miatt szerinted fel fognak rád figyelni Los Angelesben?
A kisugárzásom miatt. Ahhoz, hogy emlékezzenek rád, nemcsak a válogatásokon, hanem a filmes partikon is jelen kell lenni. Ahhoz, hogy megjegyezzenek, mosoly és különleges, keresett karakter kell.   
Másfél hónap intenzív olaszországi forgatás után a szülővárosodban, Tamásiban pihentél az ünnepek alatt.
A gyerekkoromat hozta vissza az a pár nap. Nagy ajándék volt. A szülői házban abban az ágyban alszom, amelyikben gyerekként is, ezért még mindig az az egyetlen hely, ahol igazán ki tudom kapcsolni magam. Tamásiban este kilenckor az utolsó étterem is bezár, elcsöndesedik a város, tíz órára pedig velem együtt mindenki elalszik. Ha otthon vagyok, és tudom, hogy anyukám ott van a másik szobában, megnyugszom.  
Minden úgy van még otthon, mint kislány korodban volt?
Nagy cserépkályha van a házban, ahol felnőttem. A mai napig azzal a fával fűtünk, amit a nevelőapám és az öcsém gyűjt az erdőn. A nővéremmel együtt én is segítettem a házimunkában, még a favágásban is. Kihívásnak éreztem, hogy össze tudok-e vágni egy farönköt. Eddig mindig sikerült, ha belevágtam a fejszémet. (Nevet.)
Amikor az ember harminc körül újra a szülői házban lehet, majdhogynem elvárja, hogy az anyukája ugyanúgy ágyba hozza a kakaót, mint gyerekkorában.
Nekem már lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt. Arra gondolok, hogy szegény anyukám is mennyire örülne, ha pár napig valaki csak vele foglalkozna, és lesné minden kívánságát. De persze ő is örül, hogy egy hétre újra anyuka lehet, süthet-főzhet a gyerekeinek. Szerény körülmények között nőttünk fel, ezért is nagyon fontos a minőségi együtt töltött idő.  
Aki olyan csillogó életet él, mint te, megmaradhat vidéki lánynak?
Amit a legtöbben látnak belőlem a médiában, az nem a vidékilány-imázs. Amikor „szem előtt” vagyok, akkor egy jól összerakott színésznőt látnak belőlem. Ez a munkám része. A hozzám közel állók viszont többet látnak smink nélkül, illetve olyannak, amilyen mindig is leszek.
Miről álmodoztál gyerekként?
A színészek megőrzik a gyermeklelküket, soha nem veszítik el az álmodozós énjüket. Kislány koromban, bár már akkor is rövid volt a hajam, állandóan hosszú hajú hercegkisasszonyokat rajzolgattam magamnak. Nemrég egy filmvetítés után anyukám is azt mondta, hogy pont olyannak rajzoltam le magam akkor, mint ahogy a filmben megjelentem: hosszú ruhában, koronával a fejemen. Megrajzoltam magamnak a vágyaimat, de senkinek sem mertem róla beszélni. Annyira valószerűtlennek tűnt volna, ha én Tamásiban azt mondom a barátnőimnek, hogy belőlem színésznő lesz. Mindenki azt mondta volna, amit hallottam is az első próbálkozásaimnál: nagyot fog botlani majd az Andrea, és normális mesterséget választ magának az első csalódások után. Felismertem az adottságaimat, és úgy döntöttem, hiba lenne, ha nem élnék velük, ezért kezdtem el modellkedni is. Félretettem a zsebpénzemet egy pécsi modelltanfolyamra, az volt az első állomás. Az iskola menzáján láttam meg azt a plakátot, amelynek köszönhetően elindultam valamerre. 14 ezer forintba került, de azt is kiírták, hogy aki megnyeri a versenyt, a végén visszakapja az árát. Győztem. Persze nem fizették vissza a pénzt, ahogyan ígérték, de legalább nekik köszönhetően elindult a karrierem. (Nevet.)

Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Emmer László
Styling: Laczkó Mónika
Fotóasszisztens: Rab Roland
Smink: Titkos Bernadett
Haj: Tóth István – Microphonehair
Ruha: Burberry Prorsum, Roberto Cavalli, Gucci, Levi”s, Calzedonia. Cipő: Gucci. Ékszer: Swarovski

A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. február]