A szermentes társadalom utópia. Mindig voltak, vannak, lesznek, akik legális és illegális tudatmódosító szereket fogyasztanak, mondja a Kék Pont Alapítvány. Mindenki maga dönt reggeli kávéjáról, esti söréről, ahogy a partin elszívott füves cigarettájáról is. Találjunk mindenben mértéket, ezt sugallják.
Kiszáradás a folyadékveszteségtől, izomgörcs a kalciumhiánytól, végső soron összerogyás a táncterem közepén. Hogy idáig egyetlen techno-, trance-, minimal-, goa- vagy drum and bass bulin se jussanak el az órákon át táncolók, ezért járja a Kék Pont Alapítvány Party Service csapata éjszakánként a szórakozóhelyeket. De senkinek nem kell egyenpólós, baseballsapkás „hittérítők” zaklatásától tartania, akik a hullámzó tömeg közt szórólapokat lobogtatva vadásznának a stimuláns szereket használókra.
A Kék Pont nem erőszakoskodik. Buliról bulira költöző birodalmuk sem emlékeztet semmiben orvosi standra, információs pultra, fejtágító helyre. Színes műanyagfotelekkel és foszforeszkáló világítótestekkel berendezett kuckójuk sarkában vizesballonok, asztalkáikon szőlőcukor és lezseren szétszórt, vagányul dizájnolt ismeretterjesztő füzetek. Mivel az úgynevezett partidrogok – a speed és az extasy – vízhajtó hatású szerek, fontos a folyadékutánpótlás. „Látnád, milyen extatikus gyönyörrel kortyolják a vizet a ballonjainkból az emberek egy szabadtéri goapartin! Ettől viszont leeshet a vércukorszintjük. A szőlőcukrot ezért kínáljuk” – magyarázza a Merlin péntek esti partiján a Kék Pont Party Service program koordinátora, Varga Dániel. Arra is megpróbálják rávenni a bulizókat, hogy óránként legalább öt percre térjenek vissza az igazi életbe művalóságukból: a szervezetükben dopamint fölszabadító, szintetikus gyönyört okozó partidrogok meg a kivetítőn gyűrűző, hol pinkben, hol türkizben pulzáló koncentrikus körök, egymásba harapó fogaskerekek egyszerre izgató és andalító bűvöletéből.
Erre a pihenőidőre apellál a Party Service, a többlet pedig, amit a puszta ártalomcsökkentésen kívül nyújtani tudnak, a „segítő beszélgetés”. Önkénteseiknek sokszor nem jut feladat, mert a partizó jön, iszik és megy. „De emlékszem egy dunavarsányi szórakozóhelyre, ahol hajnalban két srác rogyott le hozzánk, hogy partiszlenggel élve „chillout”-oljanak, relaxáljanak egy kicsit – meséli Dani. „Lassú puhatolózás kezdődött, néhány óra múlva pedig már arról beszélgettünk, meleg párként milyen nehéz elfogadtatniuk magukat a kisvárossal. Életükben legfeljebb másodszor beszélhettek erről valakivel. Megérezték: mi nem várunk tőlük semmit. Mivel az egész szolgáltatás anonim, az odaülők szempontjából tét nélküli.”
„Megfogdoshatom?” – vigyorog Majára, az egyik önkéntesre a fehér inges, szövetnadrágos figura. Odaóvatoskodik a Kék Pont bázis legfőbb hangulati elemének számító, száloptikás gömblámpához, és végigfésül kéken himbálózó üstökén. Majd lehuppan Varga Dani mellé, és szőlőcukrot ropogtatva fellengzős dumába kezd. A tuti zenéről, amit odafönt most kever a berlini DJ, a munkahelyéről, ahol épp előléptették, és a barátnőjéről, a legszebb csajról a világon. Dani óvatosan a drogtémára tereli a szót, mire a fiú nekitámad: „Mi vagy te, öregem, detektív?” Kiderül, ez a Party Servicen alakuló beszélgetések elmaradhatatlan mondata.
Dani lezsernek ható, de tűpontos reakciói téglánként bontják le a fickó köré épített falat. Jó fél óra múlva fontolóra veszi: mi lenne, ha leszállna a magas lóról. Végül dönt. Elárulja, hogy a fönti zenét csak beszívva élvezi, a munkahelyét valójában utálja, a gyönyörű barátnő meg két hónapja sehol. „Hol végeztél?” – kérdezi a Kék Pontost. „Tanárképző főiskolán.” „Én a közgázon” – kontráz a fickó. Majd újabb kérdéseket hajigál Varga Danihoz. Most ő a detektív. „Hány nyelven beszélsz?” „Három.” „Én öt. És büszkék rád a szüleid?” „Maradéktalanul” – vágja rá Dani. „Jó neked” – fullad ki a fiú, mélyet szív cigarettájába, alsó szemhéján úgy ül meg a soha le nem potyogó könny, mint egy japán mangalánynak.
Az italpultnál ömlik a pia, a kezekben parázslik a cigi, a drog láthatatlanul van jelen. Mi meg arról diskurálunk Varga Danival, hogy élhetnénk egészséges életet. És egyre világosabb lesz a Kék Pont filozófiája. Szemükben a szermentes társadalom soha nem létezett, és soha el nem jövő illúzió. Önkénteseik ezért nem is alkoholról és kábítószerről beszélnek, hanem függőségről. Nem mondják a fűről, hogy könnyű drog, mert rabbá tehet, akár az ópiát. Ahogy a heroinról sem az első számú mondandójuk, hogy megöl. A legmélyebbre csúszott, munkanélküli, kapualjban lakó narkóst is arra próbálják rábírni, hogy hozzon döntéseket.
„Láttad a Rekviem egy álomért című filmet?” – kérdezi tőlem két nappal később Gyékiss Roland, a Kék Pont Kálvária téri tűcsere programjának és Kontakt Caféjának vezetője. Egy kapucniban rejtőzködő fiatalember zsebében öt steril fecskendővel épp most húzza be maga mögött az ajtót. „Vele is az történt, ami a filmben Harry Goldfarbbal – biccent Roland a csukódó kapu felé. – Úgy elfertőződött a karja, hogy amputálni kellett.”
Ebben a caféban csak teát lehet kapni, azt viszont forrón, cukorral és ingyen. Ezenkívül steril tűt, és egy viszonylag biztonságos belövés többi kellékét. 750 álnéven regisztrált kliensük közül csak három nem lövi magát. „Ez egy rejtőzködő populáció, jó távol az állami egészségügyi ellátó rendszertől: nincs TAJ-kártyájuk, ha betegek, sem mennek orvoshoz.” A Kék Pont Kálváriája és a hasonló tűcserehelyek szelepként is működnek. Általuk a kábítószeres idővel beszivároghat a rendszerbe: kezelésre megy, „rehabra”, netán dolgozni.
„Káposztáné” – ejt tíz használt fecskendőt a tűcserehely pultjára egy fiatalasszony. Hasán majd szétreped a pulóver, nyolchónapos terhes lehet. „Ne félj, nem magának viszi – nyugtat Gyékiss Roland. – A férje a függő. Viszont nemrég szült meg az a kliensünk, aki terhesen végig tolta a heroint.” Mielőtt a szociális munkás részletesen elmagyarázná, hogyan gyógyszerezik heteken át az újszülöttet, hogy leszokjon a köldökzsinóron át kapott heroinról, újabb ügyfél könyököl a pultra. Ő nem hozott használt tűt, ezért csak öt újat vihet. Ez a limit. És aki egyszer kiment, aznap nem jöhet vissza. „Itt mindennek piaci értéke van” – mutat végig a Kontakt Café vezetője a steril fecskendővel, bicikligumi-belsőből vagdosott érszorítóval, aszkorbinsav-pakkokkal és a heroin föloldására-melegítésére szolgáló, menet nélküli pálinkás kupakokkal teli dobozokon. Éjszakánként kétszáz forintot is megadnak egy használatlan tűért. Szintén eladó az a heroin megszűrésére való filter, amiben a fölszívás után is marad még anyag. Csakhogy a filterek negyven százaléka vírussal fertőzött.
Nem úgy néz ki, mint aki ilyesmin sokat töprengene, sötét karikákkal a szeme alatt, réveteg tekintettel áll oda elénk a következő páciens. „Ötöt” – morogja, és köszönöm nélkül távozik. „Hát, ő jól be volt állva. De ez itt benne van a pakliban. A miénk alacsony küszöbű hely. Annyit várunk el a kliensünktől, hogy itt ne lője be magát – magyarázza Roland. – De ha valamelyik kapualjban teszi ezt, aztán idejön »sztondulni«, bámulni maga elé, senki nem vonja felelősségre. Anonim hepatitisszűrést kérhet, kap teát, ha akarja, beszélgetnek vele az önkénteseink.”
| Morális vállalkozókHallottad már valaha ezt a kifejezést? Ne aggódj, nem vagy alulművelt, Dávid Ferenc szociológus szakdolgozata nem kapható még a könyvesboltokban. A tanulmányon kívül 2002 óta a Tilos Rádióban csíphetted el a Morális Vállalkozókat, ezzel a címmel vezet ott ugyanis műsort Fecó. A Kék Pont prevenciós munkacsoport vezetőjének elmélete olyan szervezetekről és egyénekről szól, akik képesek rámutatni társadalmi zavarokra, megoldásokat kínálnak ezekre, ráadásul a problémák morális megítélésén is változtatni próbálnak. Ezek a vállalkozók a nonprofit szektorban dolgoznak, így nem szorongathatja őket sem pénzhatalom, sem állami vasmarok, tudásukat függetlenként értékesítik. És bár tevékenységük nem fizetés-, hanem hivatásmotivált, ha munkájukért időnként mégis számlát töltenek ki, arra azt írják: „közösségi ismeretterjesztés”. Dávid Ferenc saját morális vállalkozását arra építette föl, hogy fiatalok egészség- és környezettudatát izmosítsa. A Kék Pont nemrég indult Egészségiskolájában például tanárkollégáival együtt ráébressze őket arra: fölmenőink az eddig képzeltnél is elvetemültebben pazarolták energiaforrásainkat. Hiába áltattuk magunkat a gondolattal, hogy a kizsigerelt Föld majd csak az unokáink unokáinak problémája lesz, szembe kell nézünk a ténynyel: a 24. órában járunk. |
„Nem reklamálnak a környék lakói?” – faggatózom, miközben a Café vezetője újabb kliens fantázianevét kanyarítja füzetébe: Kolibri. Negyven körüli, trendi cigányasszony, macskaszemekkel, kevés foggal, ezüst retiküllel. Egyetlen fecskendőt kér. „Aszkorbinsavat?” – kérdi Roland, mintha a felvágottaspult mögül szólna, maradhat-e
a huszonkét deka. „Ments isten, én olyan csúnya dolgot nem csinálok!” – sikolt föl a nő. Minden jelenlévővel tudatni akarja, hogy neki a savas közegben oldódó heroinhoz a világon semmi köze. Speed, és az is csak ritkán, óvszer az jöhet, persze, tizenhat éves a fia, diszkóba jár, értjük, ugye.
„Két közeggel kellett megküzdenünk, hogy elfogadtassuk ezt a szolgáltatást. A lakókkal, akik nehezen értették, miért jó, ha a tér környékén így is, úgy is drogozó fiatal nem az ő kukatárolójukban hajítja el a használt tűt, mert itt sterilt kap érte cserébe.” A másik paktumot a fővárosi rendőrkapitánysággal kellett megkötniük Gyékiss Rolandéknak. Mivel a kábítószerfogyasztást büntetik Magyarországon, papírforma szerint naponta húsz-huszonöt drogost lekapcsolhatna az a járőr, aki délután négykor beáll a Kontakt Café kapujába. Csakhogy akkor az alapítvány munkája fabatkát se érne.
A BRFK belátta: komolyabb érdek fűződik az ártalomcsökkentéshez. Egyelőre erre büszkék a Kék Pont munkatársai. Hogy nálunk mikor lehet szó a Nyugat-Európában már működő ártalomcsökkentő szolgáltatásról, a kamerákkal fölszerelt, steril és biztonságos szúrószobáról, arra nem tud válaszolni Gyékiss Roland. „Hiába sorolnánk a szúróközpont előnyeit, a mi társadalmunkból egyelőre a tűcsere is komoly ellenállást vált ki. A Kék Pont a többi drogmezőben tevékenykedő civilhez hasonlóan többféle állami és pályázati pénzből dolgozik. De arra, hogy a gazdasági szféra egyik szereplője támogatnivaló ügyet lásson valamelyikünk programjában, még nem volt példa – panaszolja Gyékiss. – Több ezer nonprofit szervezet van, beteg gyerekeket, magányos időseket mentenek meg. Kit érdekel hozzájuk képest egy János-hegyi kilátóban csövező, munkanélküli, lerobbant heroinista?”
Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt
[Marie Claire, 2008. február]
‘),
