A világ (egyik) legnagyobb kalandjáról jelent meg hiteles beszámoló. A Tűzhangya című könyvben egy fiatal magyar házaspár, a kaland résztvevői mesélnek arról, hogyan evezték át az Atlanti-óceánt saját tervezésű és építésű kishajójukkal.
Milyen érzések élnek bennetek évekkel az óceánon töltött hetek után?
Gábor: Amikor hajózni indulsz, tudod, hogy jó ideig nem találkozol majd másokkal, extrém hatások érnek, elveszíted a szárazföld biztonságát. De csak a vízen érted meg, milyen intenzív az élmény. Olyasmi, mint amikor vizsga előtt állsz, de erősebb annál. És hosszabb ideig tart: a vízen folyamatosan gombócot érzel a gyomrodban, készenlétben állsz, érzed a döntéseid súlyát…
Viktória: …de közben ez nem egyértelműen rossz élmény. Persze kiszolgáltatott vagy, de élvezed az intenzitást. Ott nem létezik olyan, hogy „Nahát, hogy elrepült az idő!” Minden pillanatot mélyen átélsz, átérzel és megfigyelsz. Mintha egy óra alatt több történne, mint a szárazföldön egy egész nap.
És ha mégis rosszul érzed magad?
Viktória: Hát igen, akkor nem lehet elmenni fagyizni egyet… Készültünk a lelki megpróbáltatásokra is, a hajón pedig minden erőnkkel a jó hangulatot igyekeztünk fenntartani: régi, jó történeteket elevenítettünk fel, viccet csináltunk problémákból, a jó oldalát kerestük mindennek, ami történt velünk. De a fáradtság, a félelem, a vihar, a kiszolgáltatottság, szóval a rossz részek is az élmény összetevői. Azokkal együtt volt kerek az egész.
Mit tanultatok az óceántól?
Gábor: Mindent. Miután legtöbbször az óceán és az időjárás döntött helyettünk, megtanultunk alkalmazkodni, megtanultuk, mi a fontos, és mi nem az. És meg is jegyeztük: az útnak köszönhetően alakultak például a baráti kapcsolataink. A fontos emberek még fontosabbak lettek, és voltak, akik eltűntek. Emlékszünk rá, hogy a hajón meg kellett dolgozni egy pohár vízért. És őszintén mondom, azóta nemigen vannak szürke hétköznapjaink. Könnyebben meglátjuk az értékeket a mindennapokban.
Viktória: És gyökeresen más lett a viszonyunk az időjáráshoz. (Nevet.)
És egymáshoz?
Gábor: Az út után folyton azt kérdezték, hogy mit tudtunk meg egymásról. Pedig a kérdés ennél sokkal félelmetesebb: 51 nap összezártság eldönti, hogy működőképes-e egy kapcsolat. Igen, megtudtuk, hogyan viselkedik a másik, ha nem alszik két napon át, vagy ha többméteres hullámok dobálják alatta a hajót. A szárazföldön álomkapcsolat az, amelyik mondjuk 95 százalékban működik. Különleges helyzetben azonban az az ötszázaléknyi eltérés is óriásivá nőhet.
Viktória: A mi történetünk azt igazolta, hogy a kapcsolatunk jó. Kiállt egy nem mindennapi próbát, és „felsőbb szintre léphettünk”.
Akartok még vizet látni életetekben?
Viktória: Mi az hogy! A nagy álmunk a vitorlázás volt. Az óceánátevezés után könnyebben szereztünk hajót, szponzorokat. Most jöttünk meg egy Föld-kerülő útról, amelyet azért nem tudtunk végigjárni, mert a felénél megsérült a hajónk.
Gábor: Újabb Föld-kerülésre edzünk.
Viktória: Már alig várjuk 2013-at. Mozgásban, irányban jó lenni, földön és vízen egyaránt. Az óceánon is a nyugodt, szélcsendes időket szerettük a legkevésbé…
Szöveg: Lukács Zsolt
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
‘),
