„Rengett a föld, remegett a lábam” – A japán katasztrófa magyar szemmel

2013. július 22. |

Amikor olyan erővel reng alattunk a föld, hogy lengedeznek a nehéz villanyoszlopok, sehol nem érezhetjük magunkat biztonságban. Japánban milliók élték át a borzasztó érzést, és ezrek váltak a természeti katasztrófa áldozataivá – magyar szerzőnket Tokióban érte a földrengés.

2011. március 11-én ugyanolyan napra ébredtünk, mint máskor. A Fuji tisztán látszódott az erkélyablakon át, az emberek munkába szaladtak, senki nem gondolta, hogy pár órával később ez a nap Japán fekete napjává, nagybetűs történelemmé válik. 14.46-kor a természet megmutatta mindenható erejét.
A számítógép előtt ültem, amikor mozogni kezdtek a bútorok – öt év tokiói tartózkodás után ettől már nem ijedtem meg, hozzászoktam, hogy néha mozog a föld, és bármennyire is rémisztő érzés, pár másodperc alatt elmúlik. Ez viszont valami más volt. A rengések csak erősödtek és erősödtek. Elképesztően hosszúnak tűntek a másodpercek, amíg arra vártam, hogy a szekrény ugrálása abbamaradjon. Hiába. Megindult az asztal, kilengtek a nyitott ajtók, és az ötödik emeleti lakásom falai nyikorogni kezdtek. Ezt a félelmetes, súrlódó hangot amíg élek, nem felejtem el.
A házakat úgy építik, hogy földrengéskor ne dőljenek össze – a könnyűszerkezetes elemek egymáshoz tolódnak, széthúzódnak, és semmihez sem hasonlítható, borzalmas hangot adnak ki. Persze ésszel mindannyian felfogjuk, hogy éppen ettől biztonságos az épület, mégis hátborzongató hallani azt a hangot és attól rettegni, vajon meddig bírja a ház a kilengéseket.

Zokniban kifelé
A másodperc törtrésze alatt döntöttem úgy, hogy nem maradhatok az épületben. Pánikba estem, és cipőt, lakáskulcsot, telefont is a házban hagyva rohantam kifelé. Mindegy, hová, csak ki a házból. A folyosón imbolygott a kerékpár, a lift leállt, én pedig remegő lábbal rohantam a vészkijárat felé. Kapaszkodva jutottam el a lépcsőkig, azt sem tudtam, hogy a ház vagy a lábam remeg-e jobban. Ahogy kinéztem az ablakon, levegőt is alig kaptam a látványtól. A több méter magas villanyoszlop úgy lengett ki, mint amikor a vékony ágakat fújja a szél, a szemközti ház második emeletén pedig hangosan remegtek az ablakok. A mindig higgadt és fegyelmezett japánok kiszaladtak az épületekből, mindenki a villanyoszlopokat nézte, és várta, mi jöhet még. Nem tudom megmondani, mennyi idő telt el mindeközben. Talán másodpercek vagy akár percek is – nekem végtelen időnek tűnt. Amikor úgy látszott, megálltak a villanyoszlopok, mindenki a telefonjához kapott. Akkor tűnt fel, hogy zokniban állok az utcán, és a telefonom fent maradt.
Vissza kellett mennem a kulcsomért, a telefonomért és a cipőmért. Erre koncentráltam, de közben tudtam, hogy bármikor újrakezdődhet. Sosem lehet tudni, hogy egy rengés csak az előjele volt-e egy nagyobb rengésnek, vagy a nagy rengés után jönnek a kisebb utórengések. A gyomromban dobogó szívvel kerülgettem a még mindig lengedező biciklit, és rohantam vissza a lakásba. Az ajtót kinyitva rémes látvány fogadott. A szekrény tetejéről minden lerepült, a kislámpa a laptopom tetején landolt, kitörve a klaviatúrán pár billentyűt. A konyhában minden felborult, a vastag, üveg erkélyajtó pedig magától kinyílt. Nem volt időm szétnézni, éreztem, hogy jön a következő rengés.

Földrengés esetén…
Aki Japánban él, megtanulja, hogy egy-egy földrengés közben fontos teendői vannak: az első, hogy el kell zárni a gázt, mert ha tűz üt ki, újabb katasztrófa fenyeget. Aztán ki kell nyitni az ajtókat, hogy ha mégis borulna pár dolog a házban, a kijutás biztosítva legyen. Továbbá magunkhoz kell venni azt a csomagot, amelyet már korábban összekészítettünk vészhelyzet esetére, majd elindulni a kijelölt területre. Nekem ebből szinte semmit sem sikerült megvalósítanom. A gázt elfelejtettem, de mivel nem főztem, ebből végül nem lett gond. Csomagom nem volt, mert sosem gondoltam volna, hogy szükség lehet rá. Hátizsákkal, kabáttal felszerelkezve mentem le a bejárathoz, ahol a többi lakó is megdöbbenve figyelte az eseményeket. Utórengés utórengést követett.
Alig múlt el pár perc, jött is a következő. Sokan a lakók közül azt gondolták, hogy mi, vagyis Tokió lehetünk az epicentrum. Aztán kiderült, nem mi vagyunk. Ekkor jutott eszembe, hogy egy ekkora földrengés halálos áldozatokkal is járhat, és bekerülünk a nemzetközi sajtóba. Szólnom kellett az otthoniaknak, hogy jól vagyok, de a telefonvonalak nem működtek. Kétségbeesetten hívogattam Magyarországot, tudtam, hogy versenyt futok az idővel. Ha meghallják a hírt a szüleim, és nem érnek el a vonal túlterheltsége miatt, szívrohamot kapnak. 45 perc folyamatos pötyögés és folyamatos rengés után végre felvették a telefont. Sírva tudtam csak elmondani, hogy egy 6-os földrengés rázott meg minket, olyan, amilyet még elképzelni sem tudtam eddig. Persze így is megijedtek, de legalább tudták, hogy élek és jól vagyok.

Szöveg: Kovács Emese
Fotó: Kim Kyung Hoon, Carlos Barria – Reuters – Vándorkő, Kovács Emese

A folytatást keresd a májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2011. május]

‘),

Még több Riporter