Viki egyéves sem volt, amikor az orvosok közölték: járni fog, de értelmi fogyatékos lesz. A diagnózis ellenkezője igazolódott be. Mivel Magyarországon elsősorban vérképző szervi daganatokat kezelnek őssejtekkel, a család, abban bízva, hogy lányuk egyszer lábra áll, Kínába, az őssejtterápia hazájába utazott.
„Frontos időszak volt. Az idő hirtelen felmelegedett, és a terhességem huszonhatodik hetében már a kórházi ágyon találtam magam, felpolcolt lábbal. Tolódtak lefelé az ikrek, kinyílt a méhszáj. Huszonegy napig szinte mozdulatlanul kellett feküdnöm. Megfigyeltek, ultrahangra jártam, infúzióra kötöttek. A tüdőérlelőket is megkaptam végül: fel kellett készíteni a lányokat a korai születésre. Úgy tűnt, minden rendben zajlik, már amennyire ezt egy kismama képes jól megítélni, és egy veszélyeztetett terhességben ez lehetetlen.
Hat hosszú keserves év után teljesült a vágyam: gyereket, sőt gyerekeket vártam. Alig mertük elhinni a férjemmel, hogy ikreink lesznek. Ragyogó és tökéletes pillanatként éltem meg a hírt. De hiába volt a gondos ellátás, a biztonság, két hónappal a kiírt időpont előtt megindultak a fájások. Rajtaütésszerűen történt minden, a szülészem éppen akkor külföldre utazott. Viki ráadásul harántfekvéses volt. »Ha az egyik baba kijön, talán a másik is megfordul« alapon döntöttek az ügyeletes orvosok a hagyományos szülés mellett. Amikor az egyik baba szívhangja gyengülni kezdett, teljesen megborult az elképzelt forgatókönyv. Zsófi született elsőként, őt vették ki először. Vikire, akinek egyre csak gyengült a szívhangja, később került sor. Azt mondták, a lába szorult be. Nem tudtam, hogyan, hova, miért…, nem értettem sem akkor, sem később. Az biztos, hogy jó néhány percig oxigénhiányos állapotban küzdött a lányom az életéért.
Tizenegy hétig feküdtünk utána a kórházban. Bár mindvégig éreztem a különbséget Zsófi és Viki között, a kijózanító igazságot csak sokkal később tudtam meg. A lányok ugyanis gyorsan és jól fejlődtek. Viki azonban sokszor félrenyelt. Lábtartása, testtartása és állandó nyugtalansága feltűnően eltért Zsófiétól. Körülbelül féléves korukban gyógytornászhoz vittem az ikreket. A doktornő kezébe vette Vikit, és azt mondta: »Itt nagy baj van. Viki valószínűleg megtanul járni, de egész életében értelmi fogyatékos lesz. Zakatolt bennem a kérdés hazafelé az úton: Lehet, hogy én, az anyja hibáztam?
Sokkolt a hír, miközben már régóta sejtettem, de képtelen voltam felfogni, hogy velem és a gyerekemmel történik mindez. Az idegösszeomlás elől a munkába menekültem. Három napot dolgoztam, a többit otthon töltöttem a gyerekekre koncentrálva. Területi képviselőként pörgős életet éltem. A férjem maradt otthon a hét másik felében. Áldozatkészségéért csak csodálni tudom azóta is. Viki pedig fejlődött. Hamar megtanult Zsófival együtt beszélni, és szellemi képességeiben egyáltalán nem jelentkeztek fogyatékosságok. IQ-tesztjei rendre kitűnő eredményeket mutattak. A makacs és végzetes diagnózis ellenére Viki szellemileg teljesen egészséges kislánnyá érett. Jelenleg a harmadik osztályt végzi a Pető Intézetben, de járni nem tud. A lányom két-három éves koráig a csodában bíztam. De aztán – minden hasonló sorsú szülő így van ezzel –, szembenéztem a valósággal.
Szöveg: Kovács Gabriella
Fotó: Simon Márk
Kovács Gabriella cikkéből, melyet a júliusi Marie Claire magazin 74. oldalán találsz, kiderül, hogyan jutott el Vikivel a család Kínába, és hogyan teremtették elő az orvosi beavatkozáshoz szükséges ötmillió forintot. Megtudhatod továbbá, hogy milyen esetekben adhat reményt az őssejtterápia, milyen érvek szólnak mellette és ellene.
