Showtime – Transzvesztita-táncdalfesztivál

Óriási reflektor rajzol ki egyetlen fénycsíkot középen, testes asszonyság parolázik a jelenlevőkkel, a műszempillái az egekig érnek. Népszerű transzvesztita konferanszié. Minket is megkérdez nagy plénum előtt, jártunk-e már itt. Rövid igennel felelünk, de közben beugrik a ”90-es évek közepe-vége, amikor rendszeresen látogattuk az akkor még extrémnek tetsző playback show-kat, bámultuk a honi transzvesztitaikonokat, és hajnalig roptuk vegytiszta diszkózenére. A madame sziporkázik, színpadra szólítja az este főszereplőit, mi pedig arra gondolunk, bármekkora egyéni eltérések rajzolódnak is ki a műfaj megítélését illetően, a fonákja mellett a színére is kíváncsiak vagyunk. Ebben a – kívülről nemegyszer „torznak”, „felháborítónak”, „lélekölőnek” címkézett – világban minőséget, értéket és válaszokat keresünk. A benne élők saját címkéit.
Nicole, Jessica és Betty Blue transzvesztita előadók. Néha szűziesek, máskor vérbő szexistennők, hisztis cafkák vagy arisztokratikus úrinők – aki színpadon látja őket először, magától értetődően „csajozza le” őket vagy emlegeti a művésznevükön. Civilben egymástól egészen eltérő módon határozzák meg magukat mint férfit, máshogy élik meg a nőiességüket a színpadon és a hétköznapokban, az pedig, hogy női ruhát öltve mutatják meg magukat a nagyközönségnek, különbözőképpen hangsúlyozódik az életükben. Ahelyett, hogy a szexuális orientációjukat vagy a nemi identitásukat firtatva bonyolódnánk nehézkes definíciókba, arra koncentrálunk, ami mindhármójukban közös. Ez pedig nem csupán a színpadi teljesítmény nívója, hanem a hitelesség. Mert amíg a szakmabeliek jelentős része az (ön)iróniára építi a show-t, és velünk nevet saját magán, addig alanyaink produkciója nem a nevettetésre és a nézővel való összekacsintásra alapoz, így egy-egy előadás messze több mint paródia vagy ügyesen begyakorolt koreográfia – valami, ami túlmutat az imitáció tökéletességén. 

Kit nevezünk transzvesztitának? A „transzvesztitizmus” kifejezést – amely számos jelentésváltozáson esett át – Magnus Hirschfeld alkotta meg 1910-ben, és az ellenkező nem ruháinak viselését takarja. Tehát a másik nem tagjaként viselkedő, annak ruháit rendszeresen viselő személy a transzvesztita. A ”60-as évekig a homoszexualitás egyik megnyilvánulásának tartották, sőt a látens homoszexualitás jelének tekintették, később azonban, amikor a melegjogi mozgalmak felerősödésével egyre több meleg vált láthatóvá, akik közül csak elenyésző kevesek mutattak transzvesztitaviselkedést, a jelenséget egyre kevésbé hozták összefüggésbe a homoszexualitással. A ”70-es években aztán egy meglehetősen nagy csoport név nélkül maradt: a női ruhát viselni kedvelő heteroszexuális férfiak. Ők „cross-dresser”-eknek („keresztöltözőknek”) kezdték nevezni magukat, és saját bevallásuk szerint egyszerűen csak szeretik az ellenkező nem ruháit hordani.

NICOLE
Egy neves kozmetikai cég fotózását intézi, előtte esküvői próbasminket készített. Megállás nélkül csörög a telefonja. Civilben csak hátrafogja csillogó, félhosszú haját, a szemeinek gyönyörű, arab metszése van. Éppen két napja láttuk színpadon: úgy ring a csípője, hogy a riói karneválon is megirigyelnék, a lábaival szépségversenyt lehetne nyerni – a kisujjában van minden, amit nőnek nevezünk. Nem puszta profizmus ez, hanem identitás. „Az ország legjobb melegbárjában kezdtem, az akkori szerelmem nagyon nem örült neki. Bonyolult kérdés ez, hiszen egy melegkapcsolatban a férfi partnered férfit akar, és sokaknak nehezen összeegyeztethető, hogy te női ruhában állsz a színpadon. Persze akkoriban nagyon más volt minden: amikor én kezdtem, 11 éve, mi tényleg királynők voltunk az éjszakában. Mára kicsit megkopott a szakma renoméja.” A tanulóévek a magára találás évei is voltak: 16 centis sarkú cipőben gyakorolt vizes parkettán, és nem csúszhatott el rajta. Meg kellett tanulnia sminkelni, öltözködni, mozogni, újra kellett tanulnia a saját testét, illetve újrafogalmaznia a kapcsolatait és a világot. Azt mondja, már nem érez szakadékot a színpadi és a civil önmaga között. Nincs szüksége allűrökre vagy tudatos kontrollra: a nőiessége egészben van, a testi akadályokat vagy „idegenséget” pedig nem büntetésként éli meg.

JESSICA
„Egy szörpöt kérek, nagyon édesen” – mondja a pincérnek. Óriási sporttáskával érkezik, valószerűtlenül gyönyörű, már-már rajzolt arcú fiú. A sikere záloga azonban nem a fizikai vonzerő. Talán nem kell nagyobb elismerés a pályán, mint az, ha a kollégák is csak szuperlatívuszokban szólnak a tehetségünkről, márpedig Jessica előtt egy emberként hajt fejet a szakma. Mindössze 25 éves. Táncművész, ráadásul válogatott kerettag, a Balettintézet mellett diplomája van az orvosiról, nem mellesleg tanár, meséli, de elpirul, és arra kér, ezeket inkább ne írjuk meg, nehogy nagyképűnek gondolják.
A saját történetét messzemenően tipikusnak tartja: gyerekkori vonzódás a női ruhákhoz, kisminkelve szaladgálni otthon titokban, kamaszkori frusztráció, amikor ráébred, a férfiakhoz is vonzódik, fiatal felnőttként pedig hosszas önmarcangolás, véget nem érő titkolózás, és a vágy, hogy ő is „normális” lehessen. „Végül el kellett fogadnom magam, mert rájöttem, hogy más kijárat nincs ebből.” Amikor először látott transzvesztitaműsort, hihetetlenül megfogta. „Nagyon tudtam vele azonosulni. Idilli, nem létező világnak láttam, amely – ha csak öt percre is, de – kizökkent a hétköznapi valóságból. Olyan dimenzióba repít, amelyet ha nézel, csak annyit érzel, hogy nagyon-nagyon jó és szép.”

BETTY BLUE
Utoljára a ”40-es évek dívái tudták így csípőre tenni a kezüket. Az eleganciának ezt a legmélyebbről érkező rutinját maga Cher, az imitált melegikon is megirigyelhetné. Betty a flitteres miniruhában, hatalmas fekete hajkoronával igazi jelenség – a velünk szemben teázgató szőkésbarna fiút nem látni benne. A produkciója mellőz mindenféle nevetséges túlzást vagy pozőrséget: elegáns, magabiztos, világsztárokat meghazudtolóan „színpadképes”. Civilben visszafogott, tiszta tekintetű fiatalember, motivált színinövendék, az egyik legnevesebb iskola hallgatója. „Tíz éve a fellépésekből élek. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan munkám van, ami nem igényel napi nyolcórás elfoglaltságot, és a legkevésbé sem kényszerűség – borzasztóan szeretem. Igaz ugyanakkor, hogy a színészetre koncentrálok a legerősebben, és a jövőben is ezzel szeretnék majd százszázalékosan foglalkozni.” A karrierje meglehetősen speciális: sokáig nem is gondolt arra, hogy női ruhába bújva álljon színpadra, de a ?90-es évek partikultúrájának néhány meghatározó alakja óriási hatást gyakorolt rá – különösen Lakatos Márk. „Egy egészen furcsa, beazonosíthatatlan külsejű alakot láttam, óriási talpú cipőben, extrém ruhában. Már-már androgünnek tetsző figura volt – meséli Betty. – Ami igazán megragadott, az a nemtelenség volt: ez a se nem fiú, se nem lány külső.”
 
Szöveg: Fiáth Marianna 
Fotó: Hajdu András
Styling: Laczkó Mónika
Stylistasszisztens: Molnár Anikó
Enteriőrstylist: Kapolka Ágnes
Ruha: Byblos, Patrizia Pepe, Roberto Cavalli, Sinéquanone, Tally Weijl, Versus
Ékszer: Yves Saint Laurent, Patrizia Pepe, Mango, Happy Bizsu
A sminktermékekért köszönet a M.A.C-nek, a helyszínért pedig a Gundel Étteremnek.
A cikk megírásában nyújtott segítségéért köszönet Füzesi Gábornak

A folytatást keresd a májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2010. május]