A siketek jelnyelven álmodnak, a siket gyerekek jelnyelven szólnak a babáikhoz – legalábbis ahol kezdettől hozzáférnek az anyanyelvükhöz. Bármilyen meglepően hangzik is, itthon egyelőre nincs általános jelnyelvi oktatás, márpedig ez a feltétele annak, hogy a lehetőségekhez képest közel teljes értékű életet éljenek.
A siket modell-szóvivő Weisz Fannival megbeszélt találkozóra késéssel érkezem, és ettől egyáltalán nem érzem jól magam a bőrömben. Bár annak egy kicsit mégis örülök, hogy nem jóval előbb értem oda, mert nem vettem magamhoz olvasnivalót, így ha nekem kéne várnom, akkor most jobb híján a szomszéd asztalnál ülők beszélgetését próbálnám kihallgatni. Ezt gyorsan be is vallom Fanninak, mire ő egy kacsintással válaszol: „Siketként sokkal könnyebb »hallgatózni«, mert a szájról leolvasott szavak mellett a testbeszéd és a gesztusok minden beszélgetést gyönyörűen kirajzolnak. Az olvasás viszont már nehezebb: a pletykalapokkal még csak-csak elboldogulok, de a komolyabb szövegek nehezen mennek, mert csak az egyes szavakat értem, a mondatokat már nem. És ez a legtöbb siketre igaz sajnos.”
Ezt viszont én nem értem. Itthon hét speciális iskola működik a siketek elkülönített oktatására, ám ha az innen kikerülő felnőttek olvasni ugyan tudnak, de az olvasottakat értelmezni csak nehezen, akkor valami mégsem stimmel. A talány megfejtése nem igényel komolyabb oknyomozást: Magyarországon a szájról olvasás módszertana szerint folynak az órák, a jelnyelv használata pedig már nem tiltott ugyan, mégsem alkalmazzák. A siketek számára viszont jelnyelv nélkül a világ útvesztő. Szájról olvasva és illusztrálva még csak-csak megtanulható, hogy mi az alma vagy az almafa, de a „nem esik messze az alma a fájától” aligha érthető meg magyarázat nélkül. Innentől pedig hiába ülnek irodalom- vagy kémiaórákon, mert sok esetben értelmezés nélkül maradnak a tanárok szájáról leolvasott kifejezések. A jelnyelv márpedig éppen erre szolgál: ugyanazokat a funkciókat tölti be, mint bármely hangzó nyelv, csak vizuális kifejezésekből épül rendszerré.
Nem hülye a gyerek, csak más nyelven beszél
„Mi is csak egyike vagyunk azoknak a tipikus családoknak, ahol halló szülőknek van siket gyerekük – folytatja Fanni, akivel jeltolmács segítségével készítem az interjút. – Amióta csak megszülettem, azzal riogattak minket, hogy a hangképző szerveimet csak akkor tudom majd használni, ha nem tanulok meg jelelni, különben nem fogom szükségét érezni a beszédnek. De könyörgöm, én nem hallok semmit, a saját hangomat sem! Így a mások számára fülsértő, artikulálatlan nyögéseken kívül aligha leszek képes beszélni.” De mit tehet egy halló anya, ha a jelnyelvet sokszor még maguk a szakemberek is majomnyelvként aposztrofálják? A legtöbb szülőt az az érv győzi meg végleg, amikor azzal rémisztgetik, hogy a jelelő gyerekek szellemileg elmaradnak a társaiktól, mert ezen a csatornán nem lehet megfelelő információhoz jutni.
„Nekünk, siketeknek a jelnyelv az egyetlen esélyünk a világ megismerésére, és ezt a mankót a születésünktől kezdve jogunk lenne megkapni.” Magyarországon minden nagykorú siketnek havi 120 órányi jeltolmácsszolgálat jár, Fanni viszont azért küzd, hogy sorstársai ne 18 éves korukban kezdhessenek el tanulni. „Ugyanez a 120 óra miért nem jár a siket újszülöttel kommunikálni próbáló anyának? Miért nem kaphat jeltolmácstól segítséget egy szülő, hogy kapcsolatot létesíthessen a saját gyerekével ekképpen is? Enélkül sajnos a halló szülők és siket gyermekeik közötti kommunikáció hamar korlátozva lesz – és ez nem kedvez a harmóniának.”
Szerző: Orosz Sára
Fotó: Reviczky Zsolt
Smink: Oláh Zsófia
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
A folytatást keresd a 2013. márciusi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2013. március]
‘),
