Kivételes művész, aki Salgótarjánból indult a világhírnév felé. Gyerekkorában édesapja volt a példaképe, ezentúl a flamenco, a brazil zene és a roma hagyományok inspirálták a lemezeit. Német feleségével több mint húsz éve él Berlinben, de a legnagyobb álma – egy tehetséggondozó iskola létrehozása – miatt egyre többet van itthon. Októberben a Művészetek Palotájában lép fel.
Snétberger 27 éves fia, Tóni szintén zenész. Dobol. Sokszor csak úgy mutatkozik be, hogy „Tóni vagyok.” Nem akarja, hogy édesapja miatt másképpen mérettessék meg a zene világában. „Magától talált rá a zenére – emlékszik vissza Ferenc. – Én csak akkor terelgettem felé, amikor észrevettem, hogy tényleg van hozzá tehetsége. A születése után egy kicsit én is újra gyerek lettem mellette, sőt amikor hároméves lett, azt éreztem, hogy újraélem a gyerekkorom, vagy inkább megélem végre.” Ő maga szegény családban született, hat testvére mellett se játékra, se biciklire nem futotta annak idején. Még az is előfordult, hogy titokban odaadta a család féltett gitárját: tíz perc biciklizésért tíz perc gitározási lehetőség járt. „Olyan játékokat vettem a gyerekemnek meg olyan biciklit, amilyet én nem kaphattam meg. Úgyhogy Tónival együtt én is kiélveztem az ő gyerekkorát – és a sajátomat is.” Valójában most is egy nagy gyerek, olyan huncut fajta, aki mindig nevet, és úgy csodálkozik rá a világra, hogy közben mindent tud róla.
Édesapja is kiváló gitáros volt, ebből kifolyólag mindegyik gyereke foglalkozott muzsikával. Hét gyerekre jutott egy gitár, azt meg túl sokan akarták nyúzni. „Én voltam a legkisebb fiú, sokszor volt, hogy késő este már csak hozzám nem jutott el” – meséli. Néhány évtizednek kellett eltelnie, hogy egy neves német gitárkészítő csak neki készítsen gitárokat, sőt egy komplett akusztikusgitár-sorozatot is elnevezett róla. A mostani hangszere egy nagyon különleges, csak Hawaiin előforduló fából készült.
Egyszer fordult elő, hogy nem vittem magammal egy nyaralásra pár évvel ezelőtt. Kis autónk volt, hozzá sok cuccunk, meg igazából féltettem is. Végül otthon maradt. Két hétre mentem el a gitárom nélkül. A harmadik napon éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem. Nem azt mondom, hogy depressziós lettem, inkább csak olyan ideges. Abban a francia kempingben, ahová rendszeresen visszajárunk a feleségemmel, tízméterenként gitározott valaki a tűz mellett. Látta a feleségem, hogy teljesen kész vagyok már, ezért odament egy társasághoz, és elkérte tőlük a gitárt. Féltették ők is, amijük volt, megkérdezték a feleségemet, tud-e egyáltalán gitározni ez az ember. A felségem csak mosolygott, aztán elkezdtem játszani. Rengetegen gyűltek a sátrunk köré, egy idő után már székekkel.
Gyakran előfordul, hogy spontán koncertet adsz?
Legutóbb Dél-Olaszországban sokasodtak meg körülöttem egy nyaralóhelyen. Minden estére megvolt a programjuk. (Nevet.)
Akkor is csak úgy, a magad örömére játszottál?
Mindig magamnak játszom. De annak mindig örülök, ha ezzel másoknak is örömöt szerzek közben.
Van olyan, hogy csak a feleségednek játszol?
Ő mindennap hallja a zenét. Majd három évtizede. Amikor koncertprogramot rakok össze, vagy zenét szerzek, ő az első, akitől megkérdezem, mit szól hozzá. Tőlem tanult meg magyarul. A stúdióm a konyhánk mellett van, amikor gyakorolok, van úgy, hogy átjön, és csak annyit mond: te, ez a vonal, ez nagyon jó. Ha az ember belemerül a gyakorlásba, akkor jól jön, ha valaki kívülről nézi, és úgy reagál. Hallgatok a véleményére, meg inspirál is. Sokat segít nekem.
Hogyan találkoztatok?
Egy németországi turnén nem találtam egy helyszínt. Volt ott két német lány. Odamentem hozzájuk, és kérdezősködtem. Mondták, hogy ők is oda mennek, ahová mi, vigyük el őket. Beszélgettünk, nagyon közvetlenek voltak. Angéla mesélte, hogy a szülei pont a Balatonon nyaralnak. Búcsúképpen lefirkantottam neki a címemet egy cetlire. Két hónap múlva megkeresett, és összejöttünk. Ennek 27 éve.
Előfordul, hogy a női rajongók megvárnak egy-egy koncert után?
Persze, jönnek, és mondják, hogy mennyire meg vannak hatódva, mert nagy boldogságot okoztam nekik a zenémmel. Ez jólesik. Többen mondták már azt is, hogy amikor játszom, az olyan nekik, mint a balzsam. Na, ennek különösen örültem. Hogy akkor megérte. Azt meg a feleségemtől tudom, hogy a szólókoncertjeimen több a nő.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Dobos Tamás
Styling: Laczkó Mónika
Ruha: Yves Saint Laurent, H&M, Levi”s
A folytatást keresd az októberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2010. október]
