Stohl András és Mátyássy Bence – János vitézek egymás közt

2013. július 22. |

Más időben, más helyről indultak, de mindketten a Nemzeti Színházba érkeztek. Egy pályakezdő ifjú, Mátyássy Bence és egy sokat tapasztalt, érett színész, Stohl András ugyanabban a szerepben, ugyanazon a színpadon látható. Két színész vall szerepről, szakmáról és szerelemről.

Sokan mindkét előadást megnézik, majd, akárcsak a kritikusok, jól kibeszélik a vitézeket (is). Az egyiknek Bence ártatlan üdesége, a másiknak András sok tapasztalatról árulkodó tekintete mond többet a vitézzé lett Jancsiról. Bence művészcsaládból származik – olyannyira, hogy Kacsoh Pongrácz, a János vitéz című eredeti színmű zeneszerzőjének dédunokája. Szülei lázadó korszakának köszönhetően Kisapátiban, a Tapolcai-medencében töltötte a legfogékonyabb éveit. Kisfiú korában annyit hallgatta azt a bakelitlemezt, amelyen Törőcsik Mari tolmácsolja Petőfi leghíresebb elbeszélő költeményét, hogy kamaszként már kívülről fújta az egészet. Bence édesapja szobrász, édesanyja textilművész, két fiútestvére van.

Stohl András Pesten, a nyolcadik kerületben, a Köztársaság téren nőtt föl, sok falusi vakációval, édesapja épületgépész-mérnök, édesanyja pénztáros egy bankban, a nővéréből orvos lett. András rögtön a főiskola után megkapta a megtisztelő feladatot a Magyar Televíziótól, mind a 29 éneket szalagra mondhatta az országnak. „Az egész életemet végigkíséri a János vitéz, Jankovics Marcell filmje akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam, János vitéz leszek, és amikor felvételre mondtam, már azt gondoltam, én magam vagyok Kukorica Jancsi.” Az egykor sokat bírált kereskedelmi televíziós szerepléstől sokat kapott (népszerűséget), és sokat is vesztett rajta (a Katona József Színházat). „Úttörők voltunk, az első színészek, akik műsort vezettek a televízióban, kitapostuk az utat, ma már ehhez is másképpen viszonyulnak a szakmában is.” Bence szerint Andrásnak ehhez is van tehetsége, ezért nem zavarja a műfaj.

Az egyik internetes fórumon a rajongók megegyeznek abban, hogy András kezében hitelesebben pattog a karikás ostor.
András:
Kislődön a falu kanászától tanultam meg bánni vele. A vakációkat a nagyszüleimmel töltöttem, és sokszor kijártam a legelőre.
Bence: Egész kicsi fiúként a szőlőben seregélyeket riogattam karikás ostorral, aztán húsz éven át nem használtam. Elölről kellett kezdenem az ostorforgatást.

Mondják, aki fiatalon kerül közel a természethez, abból bölcsebb, megfontoltabb felnőtt lesz.
Bence:
Badacsony közelében, a Szent György-hegyen víz és villany nélkül is éltünk évekig abban az időszakban, amikor a szüleim ki akartak vonulni a világból. Ez volt a lázadó korszakuk, elegük lett a társadalomból, és inkább gyertyával világítottak a hegyen. Innen nézve nagyon sokat adtak nekünk azok az évek. A bátyám (Mátyássy Áron filmrendező, aki első filmes létére megnyerte az idei filmszemle fődíját – a szerk.) gyalog járt iskolába, a szomszéd faluba. Disznót, kecskét, juhot tartottunk, idilli közegben nevelkedtünk.

András, te kisfiúként galambokra lövöldöztél, és dinnyét loptál.
András:
„Téri gyerek” voltam, kulcs lógott a nyakamban, így bandáztunk. Mi, a Köztársaság tériek állandó harcban álltunk a Mátyás tériekkel. De hát tudjuk, egy fiúgyereknél nem feltétlenül szól a rosszaságról a lógás. Sőt, visszatekintve sokkal inkább szólhat betyárbecsületről és tiszteletről is. Az én gyerekkoromban így volt. Sűrűn hallani a nyolcadik kerületről, hogy necces környék, de akkor egyenesebb és tisztább korban éltünk, mint most.

Bence, a te esetedben törvényszerű volt, hogy művészgyerekként művészi pályára lépsz?
Bence:
A szüleim biztosan jobban szerették volna, ha reálvonalon megyünk tovább az életben, és pénzkereső szakmát tanulunk, de nem szóltak bele semmibe. A testvéreim is, én is arra mentünk, amerre mi magunk szerettünk volna, a sportra például magunk találtunk rá. Igaz, a zenét ők mutatták meg nekünk.
András: A Petrocelli sorozat hatására nagyon sokáig ügyvéd akartam lenni, később viszont olyan sokat jártunk az édesapámmal vadászni, hogy vadőrnek és zoológusnak készültem egyszerre. Aztán egyszer csak nem is volt kérdés, hogy színész leszek, és szerencsére elégedett is vagyok a választásommal. De a gyerekeimet lebeszélném erről a mesterségről. Mert ilyenkor nem abból indulsz ki, hogy neked sikerült, hanem abból, amit magad körül látsz. Nemrég számba vettük Schell Jucival és Alföldi Robival egy próba után, hogy azok közül, akikkel együtt végeztünk, hány ember lett boldog és elégedett színész. A mi osztályunkból talán ketten vagy hárman. Ráadásul ha valakinek ismert közszereplő az apja vagy az anyja, az még nehezebb helyzetbe kerül, neki egész életében erőlködnie és bizonyítania kell, hogy a saját teljesítménye miatt érdemes rá figyelni.

Szinte törvényszerű, hogy az életkorotok miatt még vagy már, de másképpen gondolkoztok szakmáról és a világról.
András:
Nem érzek generációs szakadékot kettőnk között. De amikor huszonévesen bekerültem a Katona József Színházba, akkor egészen más volt a viszony a frissen végzettek és a nagy öregek között. Olyanok közé kerültem, akiket csodáltam, mint Gáspár Sándor vagy Cserhalmi György. Távolságtartással néztem őket, és még tartottam is tőlük. Ezt a mai generációnál már nem érzem. Igaz, Gáspárral bensőséges lett a viszonyom, egy három hónapos forgatáson kerültünk közel egymáshoz. Cserhalmi meg a példaképem volt. 

Férfi színészek között létezik szakmai féltékenység?
András:
Szerencsére az én pozíciómat itt a színházban senki nem veszélyezteti (fölnevet). Amikor Bence bekerült a Nemzetibe, érdekelt, megnéztem, mit tud, hogyan próbál, egyáltalán ki ő. Ő persze úgy vélte, semmit nem tud még a szakmáról, de ennek bájával meg én vagyok tisztában. Mi, „romlottak” már tudjuk, hogy egy szituációban mi az érdekes, hogyan kell megoldani, mitől működik, ők, a frissen végzettek még alapvetően és eredendően ösztönből játszanak. Úgy hittem, majd jól elsöpröm Bencét, mert tapasztalt színész vagyok, de nem így lett. Ő a hamvasabb, az üdébb és frissebb, de tapasztalatból nekem van több, és ezt mind odateszem. Az első felvonás tényleg Bencéé, a második mindkettőnké, a harmadik az enyém. Így van ez az életünkkel is, idővel egyre többet tudunk meg róla.
Bence: Mi az osztályban inkább kibeszéltük a dolgokat, hogy ki miért kapott meg egy lehetőséget vagy szerepet, és a másik miért nem.
András: Én azt tapasztalom, ha egy férfi színésznek riválisa akad, vagy egy másikat jónak és tehetségesnek lát, akkor a barátja akar lenni. Ösztönösen törekedtem arra, hogy közelebb kerüljek a tehetséges kollégáimhoz. A tudásuk inkább tiszteletet váltott ki belőlem, mint féltékenységet. Általánosítani nem szabad, de azért a nők között bármelyik korosztályból tudnánk sorolni elhíresült riválisokat és féltékenységi jeleneteket.

Bence, amikor az ember a főiskoláról a legnagyobbak közé kerül a Nemzetibe, azért összehúzza magát egy kicsit?
Bence:
Nem tudom, hogy baj-e, de valahogy soha nem érdekelt az ilyesmi. Nem is hagyom, hogy érdekeljen. Azt tudom, hogy aki mögött ott van az a húsz, harminc vagy ötven év, attól nekem tanulnom kell. Nem szabad, hogy az befolyásoljon, ki ő, és milyen díjai vannak, mert akkor a csodálat dominálna, és az sehová nem visz.
András: Mi annak idején behúztuk fülünket-farkunkat, de ez a világ már másról szól. Egy Básti Lajost az ember nem vágott hátba, hogy „na szevasz”. Azt meg el sem hittem, hogy Bence milyen laza és lámpalázmentes a bemutató napján, miközben én alig bírtam egy helyben maradni az izgalomtól.
Bence: Én sem, csak mást mutattam (nagyot nevet). Előtte két napig nem tudtam aludni, de amikor bejöttem, már nem volt semmi gond. Mi, fiatalok sem lennénk ekkora vagányok, ha nem azt kapnánk az idősebb vagy inkább középgenerációtól, amit kapunk. Lazaságot és bizalmat egyszerre.

Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Hajdu András
Styling: Molnár Anikó
Smink: Békefi Zsóka
Ruha: Gas, Mexx, Retrock, Vagabond

A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2009. április]

‘),

Még több Riporter