Vonzó és álmodozó alkat. Érzékeny művész és csodálatos énekesnő, akinek a koncertjei után az ember jó érzéssel, szerelmeit felidézve és energiával feltöltődve távozik. Talán ezért is annyira népszerűek Szalóki Ági fellépései és lemezei. A Besho Drom egykori énekesnője legújabb szólóalbumán Karády szerelmes dalait dolgozza fel.
Valódi mai lány vagy, akit a legjobb underground klubokban lehet látni, ha éppen nem fellépőként, akkor vendégként. Népdalénekesnőként, dzsessz- és gyereklemez után hogyan találtál rá Karády Katalinra? Mi a közös bennetek?
Mi a közös bennem és egy hatvanéves tenyeres-talpas parasztasszonyban, aki minden reggel tehenet fej? Mert az ő dalait is éneklem. Nekem a szövegek és a dallamok lelkülete számít. A népi hagyományok felől érkeztem, amit pedig Karády énekelt, az már sokkal inkább a városi folklór része, de a lényeg mégis ugyanaz. A szerelemről szólnak a dalok, és Karády személyében egy olyan nő énekli őket, aki büszke és érett, aki minden érzését vállalja. Úgy énekelt a szerelmeiről, hogy mindent ki mert mondani. A számomra legkedvesebb dal szövegét egyébként Szepes Mária írta neki. Azonosultam a szöveggel. Volt idő, amikor nagyon sokat futottam férfiak után. Ez ugyan nem vall túlságosan büszke nőre, de olyan korszak is áll mögöttem, amikor sok férfit ejtettem minden magyarázat nélkül, érzéketlenül. Ezt a két élményanyagot kellett összegyúrnom, és erre a legalkalmasabbnak most a ”30-as, ”40-es évek slágereit éreztem. Annak akartam a végére járni, hogy tényleg gyenge lány vagyok-e, akit elhagyhatnak, vagy igenis egy nagyon jó nő, aki után bolondulnak a fiúk. Ahogyan Karády énekelte a dalait, abból süt, hogy tökéletesen tisztában volt az erősségeivel és a gyengeségeivel. Igazi városi nő volt. Én is az vagyok. És olyan jó az egykori szerelmekről megnyugvással énekelni. Olyan jó, hogy már túl vagyok a kényszerpályákon, hogy „nem futok többé a délibáb fénye után”, hanem felszabadultan átélem egy kapcsolat minden örömét.
Az anyukád mellett ültem azon a koncerteden, amelyet nemrég, a harmincadik születésnapodra rendeztél a Művészetek Palotájában. Majd kicsattant a büszkeségtől.
Egy láthatatlan köldökzsinór még mindig összeköt bennünket. Jólesik, hogy ő ennyire büszke. Lassan kezdtem el önállósodni, ez azért sem volt egyszerű, mert az életem egy bizonyos korszakában a családom nem igazán vett rólam tudomást. Azt hitték, hogy velem minden rendben van. Hiába voltak hárman körülöttem, az apám, az anyám és a nevelőapám, nem tűnt fel nekik például az, hogy nem járok iskolába. Hogy az alkoholhoz, drogokhoz nyúltam. Súlyos, mélyről jövő problémák voltak bennem. Születésem óta túlérzékeny vagyok, de művészként ebből építkezem, amikor énekelek. Jót tesz nekem az önkifejezés, mint ahogyan az írónak is, amikor ír, vagy a színésznek, amikor játszik. Az iskolai rendszerből egyre inkább kiszorulni látszik a művészet. Mintha luxus lenne. Pedig hosszú távon megtérülne ez a befektetés. Nyitott, érző és kreatív emberek nevelése volna a cél, ez pedig művészet nélkül lehetetlen. Szerintem a gyógypedagógiának és a művészetterápiának sokkal több teret kellene adni az iskolákban. Talán túlzásnak tűnik, de hiszek benne, hogy életeket menthet, lelkeket gyógyíthat a zene, a tánc és a festés öröme.
Ha nem lenne mit gyógyítani, nem is szólna úgy a hang?
Másképpen szólna. Az utóbbi időben annyira jól érzem magam, már szenvedek is egy kicsit attól, hogy nincs mitől szenvednem (nagyot nevet).
Ez jó. Vagy rossz?
Úgy képzelem, amikor megszülettünk, kaptunk egy nagy csomagot teli megoldandó feladattal. Attól szenvedünk, ha nem sikerül a megoldás. Az én egyik feladatom talán az, hogy a családom életfonalának kissé összekuszálódott szálait megpróbáljam kibogozni. És hogy azt a tudást, amelyet eközben megszerzek, zenévé formálva adjam át másoknak. Ellentmondásokkal teli közegben nőttem föl. Magyar, cigány, sváb, szlovák keverék vagyok, több részről zsidó rokonságom is van. Baloldali, jobboldali, gazdag és hajléktalan, vallásos és ateista, mind ott vannak-voltak a családomban. Próbáltam eligazodni a sokféle gondolkodás között és közben megérteni a világot. Sérelmek és indulatok, ugyanakkor kitartás és tisztesség – ezt találtam a mérleg két serpenyőjében. De oldódni látszanak a feszültségek. 18 év után idén karácsonykor végre egy asztalnál ült az egész család az én otthonomban. Egyébként is olyan egyesítőféle vagyok. A hivatásomhoz tartozik, hogy alkalmanként összetereljem az embereket, és mosolyra vagy könnyre fakasszam őket, vagy legalább megmozdítsak bennük valamit, amitől talán majd kevesebbet veszekszenek. Esélyegyenlőségi nagykövetként énekelek azért is, hogy ne romboljanak le házsorokat, vagy ne vágjanak ki fákat, vagy azért, hogy megszűnjön a cigányozás, és azért, hogy tovább éljenek a népdalok és a versek. Hogy ne csak a közvetlen családomban, hanem ahol csak lehet, oldódjanak a feszültségek. Mert vannak…
Csak nem beszélnek róla. Mintha szégyen lenne. Pedig ha az ember tud a hátteredről, miközben hallgat téged, akkor jobban megérti önmagát, a dalaidat és azok mélységét is.
Én a koncerteken is sokat beszélek a közönséghez. A legtöbbször arról, ami aktuálisan foglalkoztat. Éppen azért énekelek úgy, ahogy, mert onnan jövök, ahonnan. A bennem lévő kérdésekre is keresem a választ, miközben reménytelennek hitt élményekre gyógyír az éneklés. Valójában minden feldolgozható. Csak tenni kell érte.
A közönséged is megtapasztal hasonlót, veled, rajtad keresztül, a fellépéseid alatt.
Nagyon szoros a kapcsolatom a hallgatókkal, azokkal, akik rendszeresen járnak a koncertjeimre. Tudom, hogy van köztük olyan, akinél az én lemezem szólt otthon szülés közben. Egy lány például olyan meghatóan intim történetet osztott meg velem a levelében, hogy utána elgondolkodtam: milyen sokszor nem is tudunk arról, mi minden kapcsolódhat össze az emberek életében. Én csak a kapukat próbálom megnyitni az emberek között a koncertjeimen. És ezek a kapuk egymás felé nyílnak. Mindig is ösztönösen közelítettem a zenéhez, de egy harmincéves nő már kezd rálépni a bölcsesség útjára. Már ismeri a praktikákat. Szerintem minden nőnek egy kicsit boszorkánynak kell lennie, jó boszorkánynak.
Ezt szeretik a fiúk is?
Az első barátom úgy nézett ki, mint egy 18. századból előlépett mese- vagy regényhős. Ha vele maradtam volna, akkor már biztosan boldog anyuka lennék, de ehhez még sok mindennel meg kellett volna küzdenem magamban. Nem voltam rá készen. A kapcsolatunkban a szüleim különálló világának egymásnak feszülését éltük meg kicsiben.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Hajdu András
Styling: Tóth Ali
Stylsitasszisztens: Bojtor Panka
Smink: Tombor Sarolta
Haj: Nemes Ádám
Ruha: USE
A folytatást keresd a februári Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2009. február]
