„Táncolni fogok!”

Pekingben vagyok. Ez a város nagyon fontos állomása az életemnek, egy álom vált valóra azzal, hogy itt lehetek. Mindig is fontosak voltak a kitűzött céljaim, mindig is le akartam küzdeni az előttem lévő akadályokat. Ma már tudom, hogy villamosra szállni kerekes székkel sem lehetetlen feladat, valamint arra is ráébredtem, hogy amit igazán szeretnék, azt meg tudom valósítani. Emlékszem, tizenhat éves voltam, gimnazista. Vágytam az anyagi függetlenségre, így állást kerestem. Egy telefonos operátorokat foglalkoztató céghez jelentkeztem, ahol a második fordulón nem jutottam tovább. De eldöntöttem, hogy a marketing területén akarok dolgozni, és fejlesztettem magam, majd újra nekifutottam a háromfordulós felvételinek, és sikerült. Ettől kezdve megengedhettem magamnak a számomra nélkülözhetetlen dolgokat, mint például a rendszeres fodrászt vagy a szoláriumot, és végre igényes ruhákat is vehettem.
Szükségem van arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Látszik, ha harmóniában vagyok magammal – ilyenkor kiül az arcomra a boldogság. Szeretek tükörbe nézni, függetlenül attól, hogy nem az a kép néz vissza rám, amelyet látni szeretnék. Amikor magamra gondolok, sohasem kerekes székben ülve látom magam. A tükör viszont mindig a valóságot mutatja, a gondolataim pedig azt a képet vetítik elém, ahová a jelenlegi állapotból szeretnék eljutni.
Szépnek és nagyon is élvezhetőnek tartom azt a kis világot, amelyben élek. A betegségem ezt szemléletet sosem tudta elvenni. A szüleim másfél éves koromban vették észre, hogy furcsán, kacsázva járok, és nem úgy fejlődöm, mint egy átlagos kisbaba. Orvoshoz vittek, aki izomsorvadást diagnosztizált nálam.

Tabuk nélkül
Voltak lázadó korszakaim. Tizenöt évesen olvastam magamról egy esettanulmányt. Még most is mélyen él bennem az a fájdalmas érzés, amikor ahhoz a mondathoz értem: „Fanny túl van az élete felén.” Tisztában voltam azzal, hogy más vagyok, mint a többi, egészséges ember, bár mindig is közéjük valónak éreztem magam. Mindent ugyanúgy élek meg, mint bárki más: a szerelmeket, a barátságokat, az élet apró történéseit. Például rengeteg jó buliban volt részem. Az sem jelentett problémát, ha a barátokkal hetekig a Balaton-parton sátoroztunk. Fel sem merült bennük, hogy ne vigyék magukkal az ő „kis bénájukat”. Sokakban furcsa reakciót vált ki ez a degradálónak tűnő kifejezés, de én határozottan szeretem. Miután az emberek rájönnek arra, hogy nálam nincs tabu, ők is meglátják a kellemes dolgokat az eleinte zavarónak tűnő szituációkban. Mert igenis vannak jó dolgok, én már csak tudom. Örülök, hogy tudok örülni mindennek. Ha küzdesz az életed minden percéért, akkor képes vagy élvezni az összes pillanatát is. Édesanyámnál is ezt láttam. Sajnos a betegsége ellen nem volt elegendő ereje, de az utolsó másodpercig elszántan hitte, hogy kigyógyul a rákból. Tizenhárom évesen vesztettem el, de ez alatt a kicsivel több mint egy évtized alatt mindent megtanított nekem. A mosoly értékét, az optimista gondolkodást. Én is pontosan úgy szeretném majd felnevelni a születendő gyermekemet, ahogyan ő nevelt engem: nevetve küzdeni, játszva tanulni. Hiszen a mai világban igenis észre kell vennünk azokat az apró dolgokat, amelyek boldoggá tehetnek minket. Imádom hosszasan nézni a naplementét, és nagyon szeretek a barátaimmal beszélgetni éjszakákon át. Ők nagyon fontosak, nélkülük én sem lennék mindig az a mosolygós lány, aki vagyok. Az évek során egymást formáltuk, támogattuk.

Fotó: Molnár Zoltán
Smink: Békefi Zsóka
Fanny blogja: www.mosolyka.5mp.eu^[1]

A folytatást keresd a novemberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2009. november]

References

1. ^{^} www.mosolyka.5mp.eu (www.mosolyka.5mp.eu)