A jóképű harmincas fiatalember Kijevben kezdte a színésziskolát, majd Pesten folytatta. A szakma és a közönség szerint az egyik legtehetségesebb magyar színész. Már a mozikban a Dolina című film, melynek egyik főszereplője. Számos szakmai elismerés, fesztiválgyőzelem után Debrecenbe szerződött, ahol hamarosan bemutatják Edmond Rostand Sasfiókját. Trill Zsolt Beregszászról, a kisebbségi létről, ártatlan ifjúkoráról és a családjáról mesél a Marie Claire-nek.
A debreceni Csokonai Színház előtt vár. Ezüstszínű Mercedesét követem aztán. Nem mai darab az autó, de szép. Ukrán rendszáma jelzi: a letelepedési engedély még folyamatban van. Kertvárosi házhoz érkezünk. Az első szintet bérli a családjával. Százhúsz négyzetméteres lakás szép, múlt század eleji épületben. A tágas szobák a határon túli otthont idézik. Ha tehetik – vállalva a rendszeres vegzatúrát a határon –, járnak vissza, Beregszászba. Párjával alapítói voltak, és ma is tagjai a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak. A határ túloldalához kötik őket a rokonok, a régi barátok is. A debreceni bázis szellős berendezése viszont átmenetiségre utal.
Az ajtók kovácsoltvas díszei a hetvenes évek relikviái. Saját tulajdon a bőrgarnitúra, melyet huzat óv a gyerekcsínyektől. A tévé apró asztalkán, mellette orosz rajzfilmek kupacban. A színész felesége, Nelli borsccsal meg rakott krumplival kínál. A három és fél éves Bertalan olykor rajzot rendel ebéd alatt a füzetébe. Kávé után mind be a kocsiba, visszük Nellit fellépni. Majd haza megint. Hétéves Helga lányuk megjött a suliból, őt néptáncra fuvarozzuk. Majd újabb szusszanás a kertvárosban. A teát most az Arhangelszkből származó anyai nagymama kínálja. Az „átmeneti szállás” miliőjének enyhe ridegségét a nagyi lágy, orosz akcentusa ellenpontozza. És persze Zsolt ízes szófordulatai, amelyeket sárosoroszi szülőfalujának tájnyelvéből őrzött meg – s csak akkor rejt el, ha a színház vagy a rendező úgy kívánja.
Egy éve vagy Debrecenben. Mennyire mozogsz már otthonosan a városban?
Vannak gondjaim, sokat vergődöm. Idegen tőlem a pontos menetrend, a gyárszerű színházcsinálás. Beregszászon addig próbáltunk, amíg kedvünk tartotta. Mi alakítottuk a közönségünket is. Ott fogékonyabbak, mint az itteni publikum. Tisztelet a kivételnek. Másrészt ott sosem találkozhattam volna olyan rendezővel, mint például az orosz Viktor Rizsakov. Itt, Debrecenben rendesen meg tudták őt fizetni. Sugárzó személyiség, és úgy dolgozik, ahogyan mi kezdtük annak idején.
Ukrajnában, a volt Szovjetunióban születtél.
Meghatározó volt a szülőfalum világa. Ezerlakosú, zárt magyar község. A szovjet időkben is tartottuk az egyházi ünnepeket, de nem bigottságból. A rendezvények, koncertek összefogták, formálták a közösséget. Iskolai csoporttal adtunk elő mesejelenetet, amikor először azt éreztem: csoda dolog megkacagtatni, megérinteni a közönséget. Adtam valamit a játékommal. Nehéz ezt szavakba foglalni. A lényeg: azóta is az ilyen pillanatokat keresem.
A szüleid mivel foglalkoztak?
Anyu a kolhozban dolgozott, katonai szerkentyűket rakott össze. Apu szobafestő volt. Őt három éve vesztettük el.
Mennyire érezted teátrális helyzetnek: határon túli magyarként a kisebbséghez tartozol. Egy gyerek megérti ezt egyáltalán?
Előbb történetekből raktam össze a dolgot. A szüleim mesélték például, hogyan tűnt el egyik nagyapám. Kártyaparti közben azt mondta, hogy Sztálin megbénult a jobb karjára. Igaz volt, de mert rosszat szólt Sztálinra, egy „jóakarója” feladta. Elvitték. Nagyanyám ugyan mindenét eladta, hogy a pénzből kihozza – sosem látták többet. Aztán esett szó ötvenhatos eseményekről, amelyek a határ másik oldalán zajlottak – értettem, hogy azokhoz is közünk van. Mozaikosan állt össze a kép. Az iskolában mindent magyarul tanultunk, de magyar történelmet 1989-ig sehogyan sem. Az irodalmon keresztül informálódtunk még valamennyire. Ám az anyaország sokáig csak a televízióban létezett. A színművészetit a kijevi főiskola első kárpátaljai magyar évfolyamán kezdtem. Másfél év után kerültem át Budapestre. Akkor valóban megéreztem, mit is jelent kisebbséginek lenni. Eleinte szakmai kérdésekben is nehezen értettünk szót azokkal, akik az itteni kultúrában nőttek fel. De a dolgok rendje szerint alakulni kezdtek a személyes kapcsolatok, és kiderült: nincs köztünk „teátrális” különbség.
A szüleid is színésznek szántak?
Édesanyám állatorvosnak akart adni. Nyolcadik után Munkácsra küldött volna a kétéves középiskola helyett. Ám az általános iskolai magyartanárnőm meggyőzte: alacsony, nyeszlett gyerek vagyok, kell még nekem az a két év. Így a katonaság is elkerült, ami szintén nagy szerencse, hiszen alig voltunk túl az afganisztáni háborún.
A felvételire megizmosodtál?
Azt kérdezte egy lány a vizsga előtt: „Kinek a kisöccse vagy?” A sors iróniája: Szűcs Nelli volt az, aki ma már a gyermekeim édesanyja. A nyeszlettségem, a kis termetem engem amúgy nem zavart.
Egy másfél méter magas kamasz könnyen csajozik?
Plátói szerelmeim voltak. Tizenhét évesen, ártatlanként vettek fel színésznek. Művészképzőben hendikepes start. Ezért nem voltak komplexusaim. Csak akkor lettek, amikor kezdtem nyúlni. Aránytalannak éreztem magam.
Egyéb gondjaid nem akadtak Kijevben?
Hiányoztak a szüleim, a barátok. Ráadásul oroszul sem beszéltem. Addig még az oroszt is magyar anyanyelvű tanár oktatta az általánosban meg a középiskolában. Nem kellett brillírozni. A főiskolán viszont voltak elméleti tárgyak, amelyekből oroszul kellett vizsgázni. Például a Szovjet Kommunista Párt történetéből, esztétikából, világnézetből. Biflázni kellett volna a nyelvet, miközben éjszakába nyúltak a mesterségórák. Vidnyánszky Attila (a beregszászi színház rendezője – a szerk.) sem foglalkozhatott azzal, hogy miként boldogulok egyéb feladatokkal. Alig vártam, hogy a nap végén hazaessek a kollégiumba, ahol kibőghettem magam. Mert azzal leporladt valamennyi abból a nagy kőből, amely rám nehezült. Elméletből buktam, pótvizsgáztam. Egy év után abba akartam hagyni az egészet. Valami mégis ott tartott, és a másodéves mesterségvizsgákon kezdtem megint érezni: nagyon lehet élvezni a színjátszást. Nem szöktem meg, beleszoktam. Tudtam, hogy polgári védelemből sosem leszek jeles, de abszolváltam. Volt tanár, aki engedte, hogy az osztálytársam fordítson nekem a vizsgán. Sok cirkusz volt így is, de mindig az lett a vége: megadják az elégségest, csak tűnjek el mielőbb!
Szöveg: Sztankay Ádám
Fotó: Sárosi Zoltán
A folytatást keresd a decemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2007. december]
‘),
