Udvaros Dorottya: „Arra megyek, amerre jónak látom!”

2013. július 22. |

Ízig-vérig színésznő, ízig-vérig nő. Kultikus filmekben, emlékezetes szerepekben láthattuk és szerethettük eddig, s a továbbiakban is minden szavára, mozdulatára figyelünk. Most éppen az Abigél Horn Micije a Thália Színházban. Udvaros Dorottya mint anya, mint gyermek és mint színésznő mesél a Marie Claire-nek.

Nemzeti Színház, hatodik emelet, színészbüfé. A Warrenné mestersége (George Bernard Shaw színműve – a szerk.) után szállingóznak a színészek az öltözőkből, itallal a kezükben helyezkednek, kicsit fészkelődnek is, majd szépen lassan elcsendesednek, és belemerülnek a dunai panoráma nyugalmába. A címszereplő Udvaros Dorottya akkor érkezik, amikor már senki és semmi nem zavarhatja meg a belépőjét. Energikusan és üdén, smink nélkül toppan be a színészbüfébe, körülnéz, és ő kérdez először: „Mi randizunk?” „Mi randizunk.” De már késő, az újságíró fölé kerekednek az aznapi előadásra jegyet váltó barátok és ismerősök. „Jöttetek színházba?! Hogy tetszett?” Gratuláció és lelkendezés, „milyen nagyot nőtt a kislányod!” felkiáltás, és egy „csodás esténk volt” kijelentés, de Dorottyának most kötelezettségei vannak, amit oldalpillantásokkal próbálok is felé jelezni. „Ez a fiatalember már két napja itt ül és rám vár!” – mondja végül. Egy pillanatra főszereplővé lépek elő. Ám nem bánom, mert pozícióm – úgy érzem – előnyös: végül is én már két napja várok, míg az ismerősök csak ma érkeztek. Dorottyáért küzdeni kell. Győztem. Enyém a művésznő drága ideje és a még drágább közelsége…

Fent, a színpadon ma este egykori és jelenlegi szeretők rajongták körül a színésznőt. Dorottya édesanyát alakított, de olyat, aki prostituáltból lett nagyon gazdag madám… Múltja és jelene miatt azonban megtagadta őt egy szem lánya, mi ott lent a nézőtéren mégis az édesanyának adtunk igazat. Mert a jobb életért, a saját lányáért és annak jövőjéért árusította a testét, majd nyitott kuplerájhálózatot. „Kaptunk is olyan kritikát a bemutató után, hogy az én alakításom az oka, hogy a nézők elfogadják a prostituáltból szállodatulajdonossá avanzsált madám álláspontját, mert olyan meggyőzően képviselem – meséli Udvaros Dorottya. – De hát színésznőként az a dolgom, hogy végtelenül higgyek abban, amit a színpadon mondok…” – tárja szét ártatlanul a karját. Boldogan hiszek neki. Udvaros Dorottya még rosszlányként is megejtően emberi és nagyon szerethető.

Érdekel még egyáltalán, hogy mit mond a kritika?
Kell hogy érdekeljen, hiszen színésznő vagyok, és tanulhatok a kritikából. Elsősorban a nézőket akarom megérinteni a játékommal, mert a legfontosabb, hogy ők értsék meg és fogadják el azt, amit a színpadon látnak. De szakmailag a kritikára és a kollégáimra is szükségem van. Hiszen tőlük nemcsak azt várom, hogy elmondják, tetszett-e vagy sem, amit láttak a színpadon, hanem azt is, hogy miért tetszett vagy miért nem. Ám azt tapasztalom, hogy ma inkább az üres és tartalmatlan, a másik munkáját nem tisztelő „fröcsögés” a jellemző az írásokban. Pedig az elemző és elmélyült kritika építi, a szakmailag nem megalapozott beszólogatás viszont csak rombolja az alkotó ember lelkét. Mindenki jobban járna, ha odafigyelne, hogy kinek és milyen hangon szól. Lehet jól artikulálni az észrevételeket. Hasznosabb is, és így mindenki jobban érezné magát.

A Warrenné mestersége fiatal hősnője, a szerepbéli lányod igazi XXI. századi figura. Egy törtető karrierista, aki mindent meg is kap. Te milyen voltál huszonévesen?
Nem voltam törtető, sőt egy szalmaszálat sem tettem keresztbe azért, hogy egy szerepet megkapjak. Női eszközökkel sem próbáltam meg soha előnyökhöz jutni egy férfi rendezőnél. Nem nyomultam és nem is fúrtam senkit. Megéreztem, ha tetszettem a rendezőnek, de ha ez megtörtént, akkor inkább menekülőre fogtam.

A férfit annál inkább izgatja a nő, minél inkább menekül.
Lehet. Ez már ösztönös játék.

Mégis mit csinál a színésznő, ha megérzi, hogy kell a rendezőnek? Riszál egy kicsit?
Van, aki ezt teszi. Én megijedek a helyzettől. Olyan is előfordult már, hogy egy élettársam rendezett. Majd belehaltam. Egyszerűen nem tudtam ezt a „családi helyzetet” földolgozni a színpadon. Vannak, akik ezt istenien csinálják, de engem az is nagyon zavart, amikor egyszer csak fölszólt a színpadra, hogy tanuld meg a szöveget. Ha dicsért, akkor meg az jutott eszembe, hogy a kollégáim azt gondolják, hogy csak azért teszi, mert együtt megyünk haza…

Lehet, hogy csak azért zavart, mert autonóm és független nő vagy.
Most már úgy tűnik, hogy igen.

Nem volt ez mindig így?
Korábban nem is gondoltam erre. Hogy így is lehet élni. Igazából önfejű vagyok, és arra megyek, amerre jónak látom. És nem szeretem, ha közben mások beleszólnak a dolgaimba.

A fiatal színészgeneráció nemcsak szeret, hanem példaértékűnek is tartja, ahogyan dolgozol.
Egészen komoly gyermekseregletem van már. Fiaim és lányaim, filmekből és színdarabokból. Legutóbb Kolovratnik Krisztiánnal találkoztam, akinek szintén az anyját játszottam egy filmben. A forgatás után eltűnt a szemem elől, vándorútra kelt. Barcelonában is volt közben, és amikor újra összefutottunk Pesten, önkéntelenül azt kérdeztem tőle: Kisfiam, hol voltál ennyi ideig?! A színházban is azt érzem, hogy a színpadi gyerekeim egy kicsit az enyémek. Sokszor nem is fiatal színészkollégának látom őket, hanem a saját gyerekeimnek. Úgy figyelek rájuk, mint egy anya, és megérzem, ha jó napjuk van, vagy ha bántja őket valami.

Pedig van egy sajátod is. A fiad.
Nagyon sokat segít, hogy van gyerekem. A gyerekeimet alakító kollégákban sokszor őt látom. Bele is teszem a szerepekbe, amikor aggódom érte, vagy amikor vele együtt örülök, mert valami jól sikerült neki. Több gyereket szerettem volna szülni, de úgy alakult, hogy végül egy lett. Az is lehet, hogy az élet kárpótol azzal, hogy fiaim és lányaim vannak. Színpadon és filmen.

Hány éves a fiad?
Huszonhárom.

És mit csinál?
Egyetemre jár. Szlavisztikát tanul. Korábban a történelem és az angol érdekelte, de Dublinba és Barcelonába is kiküldtem pár hónapra, hogy lásson világot. Végül a lengyel nyelvet választotta.

Nem akart színész lenni soha?
Nem, hála a jó Istennek! (Nagyot kacag.) Finoman ügyködtem azon, hogy ez így alakuljon. Nem hurcoltam magammal például a színházi próbákra. Ő nem úgy nőtt föl, mint én, aki reggeltől estig pincétől a padlásig randalíroztam a kecskeméti Katona József Színházban (Dorottya édesanyja Dévay Kamilla színésznő – a szerk.). Minden porcikámba beleivódott a színház. Nálam annyira egyértelmű volt, hogy színész leszek. Hogy nem is lehetek más…

Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Hajdu András

A folytatást keresd a májusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2008. május]

‘),

Még több Riporter

Trump és a hűséges női szavazók amerika

Trump és a hűséges női szavazók