Gyerekként Budapestről és a Balatonról álmodoztak, titokban tanulták a magyar történelmet, majd összeszedték minden bátorságukat, és határon túliként az országhatárokon belül kezdtek új életet. Néha zavarba jönnek a saját tájszólásuktól, pedig valójában semmiben sem különböznek a többségtől.
Kriszti 2001-ben jött el Ukrajnából, hogy határon túli magyarként Budapesten járjon egyetemre. Erre olyan izgalommal készült, mint ahogy én Thaiföldre vagy Timbuktuba vágyom: „Otthon annyit olvastunk a Balatonról, a szőlőkről vagy éppen Visegrádról, hogy alig vártam a híres balatonfüredi Anna-bált, vagy hogy a saját szememmel lássam az Oroszlános-kutat, amelyből a reneszánsz korban víz helyett bor folyt. Nálunk a magyar történelmet tanterven kívül tanították, így számomra mindez mesebeli egzotikumnak tűnt, ami az enyém is ugyan, de mégsem az.” Kriszti – történelemkönyvmoly lévén – jogásznak készült, de az ösztöndíjak sajátos rendszere miatt végül a legjobb hazai egyetem szociológia szakára ment, miközben hosszú évekre befészkelte magát a határon túliak kollégiumába. „Az ott lakókat nincs miért külön kasztként elképzelni, de egy dolog valóban összekötött minket: önként hagytuk el az anyánk szoknyáját és a biztonságot, mert az itteni perspektíva és az otthoni lehetőségek sajnos összehasonlíthatatlanok.”
Rutinná vált újrakezdés
Kárpátalja a határon túli magyarok számát tekintve a negyedik, Erdély viszont magasan az első helyezett. Demeter Zsazsa a családjával még Ceauşescu diktatúrája idején menekült el Romániából, amikor ő maga alig nyolcéves volt. A család számára a határon való átjutásra az erdélyi magyarok sorsáért küzdő, ismert kolozsvári politikus nagypapa temetése adott lehetőséget, akit az akkori magyar állam a 80. születésnapja megünneplésére hívott meg az anyaországba – és aki éppen a jeles napon, a ceremónia után halt meg Budapesten. A szülők akkor kulcsra zárták a kolozsvári ház ajtaját, és azt azóta is csak az emlékeikben látták újra. Az angoltanár édesanya Győrben hamar talált állást, de az ezzel járó, ürességtől kongó tanácsi lakásban kezdetben az egész család a földön, gyászruhákon aludt – egyebük nemigen volt egészen addig, amíg a kézilabdaedző és testnevelő tanár apuka éjt nappallá téve fel nem húzta az új otthon falait. A kezdetekre Zsazsa vegyes érzelmekkel emlékszik: „Az iskolában lerománoztak, és Ceauşescu lányának neveztek. Sírógörcsökkel mentem haza.” Pedig ha tudták volna, hogy akivel gúnyolódnak, hivatalosan bizony se román, se magyar nem volt: a határátlépés után az útlevelekbe ugyanis előbb a szökött, majd a hontalan szó került, ami a későbbiekben jócskán meghatározta Zsazsa hovatartozását.
Győr nem tartotta itthon, így Zsazsa útlevelében néhány évig francia, majd átmenetileg olasz pecsétek váltogatták egymást, mire egy véletlen lehetőség Budapestre hozta, és HR-esként azóta is itt dolgozik. „A sehova sem tartozás tudata kinyitotta előttem a világot, és óriási szabadságot adott, miközben céltudatosságra, törekvésre tanított. Ez alapvetően jellemző az erdélyi magyarokra: ha a nulláról kell újrakezdenünk valamit, nem esünk kétségbe, ez számunkra szinte rutin.” Mint ahogy az is, hogy a nagy szétszóródásban, ha helyhez nem is, de egymáshoz tűzön-vízen át ragaszkodnak. Zsazsáéknál az örökös távolság ellenére a családtagok napi szinten követik egymás minden rezdülését, és már-már az idegesítés határáig avatkoznak bele egymás magánéletébe – csupa féltésből természetesen. A család ereje nem csak itt mutatkozik meg: Zsazsa például azért nézte ki magának Párizst és a Sorbonne-t, mert a nagypapa valaha ott tanított, így „hontalansága” okán nem a talajban, hanem a múltban kereste a gyökereit.
Szöveg: Orosz Sára
Fotó: Molnár Zoltán
A folytatást keresd az áprilisi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2011. április]
‘),
