Fújja Szaddám Huszein. Szakálla fölött szigorúan összeszorított ajakkal fütyüli Komeini ajatollah. Szószékére támaszkodva leheli Fidel Castro. Felfúvódott pofazacskóval süvölt rá Augusto Pinochet Ugarte. Mégsem alszik el az Amnesty International kampányfilmjében az emberi jogokat jelképező, szögesdróttal körbetekert gyertya. A világon 2,2 millió önkéntes vigyázza a lángot.
Újabb film az Amnesty-honlapról. Neontól sápadt fényű vallatószobában hátrakötött kézzel, fején csuklyával gubbaszt a rab. Pillanatok választhatják el attól, hogy a smasszer lesújtson rá a gumibotjával, már lendíti. De kopognak. Levelet nyújt be az ajtórésen egy kéz. Az őr beleolvas, galacsinná gyűri a papírt, aztán megindul a fegyenc felé. Kopogás megint. Újabb borítékot adnak be a nyíláson. Miszlikbe tépi, és dühösen lódítja botját most már a strázsa. Az ételablak nyílik ekkor, tálcáján újabb levél. A következőt a cellaajtó alatt csúsztatják be, és úgy tűnik, ennek egyhamar nem lesz vége. Elsötétül a képernyő. Mikor újra felvillan a zárka képe, a kövér smasszer foglya mellett kuksol, és saját lehorgasztott fejét püföli a gumibottal. A felirat: minden levél számít.
Mielőtt a világ legnagyobb, önkéntesekből álló emberi jogvédő szervezetéhez csatlakoztak volna, a hazai Amnesty önkéntesei az utcán megállított budapesti, pécsi, hajdúböszörményi járókelők vagy a szabadtéri Amnesty-akción bámészkodók voltak, akik ugyanúgy kételkedtek ebben a „sok kicsi sokra megy” elvben, mint bármelyikünk. Hogy épp az ő aláírása, szavazata, levele számítana, legyen szó a cigány gyerekek iskolai megkülönböztetéséről vagy a megerőszakolt nőkkel szembeni előítéletekről. Tény, hogy az Amnesty International (AI) magyarországi csoportja a média nyilvánosságát, az aláírásgyűjtést, a petíció- és levélküldést, a békés tüntetést, a lobbizást használja céljaihoz. Vagyis csupa olyan eszközt, amit joggal vonhatna kétségbe bárki, aki szerint a világ erőit politikusok, fegyverek és pénz mozgatja.
A hazai AI-kampányokért felelős Sebály Bernadett a legerősebb ellenérvet hozza erre: a nemzetközi kutatási eredményeket. Ezek szerint az Amnesty „sürgős akció kampány” nevű, világméretű levélíró mozgalma az esetek 30-40 százalékában kimenekíti a zárkából vagy akár az akasztófa alól a jogtalanul odahurcoltakat. Az AI-nek – amely függetlenségét védendő nem fogad el pénzt állami szervtől – bizonyos szempontból nehezebb dolga van, mint sok hazai civil szervezetnek. Míg ugyanis a potenciális magyar adományozó minden utcasarkon belebotlik legalább egy hajléktalanba, a hírekben éhező iskolásokról hall, az út széli gazdátlan állatokat meg a saját szemével látja, a szudáni polgárháborús övezetből kilakoltatott anya vagy a guantánamói fogolytáborban jogtalanul senyvedő pakisztáni muszlimhívő fényévnyi távolságra tűnik az életétől.
Ennek ellenére az AI 2005 óta a magyarokat is arra buzdítja, álljanak ki az Egyesült Államok egykori kubai haditengerészeti támaszpontján, a Guantánamón nyílt fogolytáborban zajló emberijog-sértések ellen. Tavaly a Kossuth téren szögesdrótból hajlított születésnapi tortába ültették rabruhás önkénteseiket, így „ünnepelték” 2001. január 11-ét: a Guantánamói-öbölbe érkezett első terroristagyanús férfiak bezárásának napját. „Ha erről a börtönről hallanak, tízből nyolcan még ma is kikérik maguknak, hogy a terrorizmus kapcsán a minden embert megillető jogokat emlegetjük” – magyarázza Sebály Bernadett. És ez az a pont, ahol az Amnesty-önkéntesek rendre közbevágnak. A legfontosabb tény: ők nem terroristákat védenek. Sőt, támogatják a robbantásokkal, ideológiai alapú tömegmészárlással alaposan gyanúsítható személyek kihallgatását, és ha felelősségük bizonyítható, a megbüntetésüket. Ám „a gyanú nem jogalap” – áll transzparenseiken. Márpedig évről évre több hír szivárog ki arról, hogy a Guantánamón sínylődők nagy részének a feltételezésen kívül semmi sem indokolja a fogva tartását. De hogyan szivároghatnak ki efféle információk a szupertitkos CIA-börtönből? Például egy Mark Falcoffhoz hasonló önkéntes ügyvédtől, aki a saját szemével látta a tábort. Az amerikai jogtudóssal és publicistával néhány napja internetes beszélgetést szervezett önkénteseinek a magyarországi Amnesty. A tizenhét jemeni foglyot védő jogász meséli, hogy a Guantánamóra toloncoltak többségét a pakisztáni–afgán határ közelében tartóztatták le – saját katonáik. Állítólag még a hazafias együttérzésénél is nagyobb csábereje volt akkoriban az al-Kaida tagsággal gyanúsítottak bőrére kitűzött 5000 dolláros CIA-pénzjutalomnak. Az elmúlt hat évben Kubából szabadon engedett ötszáz embert pedig – ahogy ellenük elmarasztaló ítélet sem született soha – egyik napról a másikra, bíróság bevonása nélkül bocsátotta el az amerikai hadsereg. Ártatlanul és értetlenül.
| Babák a BlahánÁgyékára alvadt a vér a körülmetéltnek, lila foltok csúfítják az arcát a megerőszakoltnak. A harmadikat prostituáltnak öltöztették, a negyedikkel az abortuszkényszerre, az ötödikkel a családon belüli erőszakra utalnak. A próbababákat 2006-ban vitte ki először a pesti forgatagba az Amnesty. Nőnapi akciójuk sikerén fölbuzdulva később utcai adománygyűjtő útjaikhoz is magukkal vittek egy bábut. „Megdöbbentő, milyen kevés kell az embereknek ahhoz, hogy elmondják az életüket – mondja Baranyai Liza, az AI tagtoborzókat vezető munkatársa. – A babát bámulva több nő lecövekelt előttünk, és elmesélte, hogy verte, zsarolta éveken át a férje.” Az Amnesty azonban nemcsak a családon belüli agresszió ellen lép föl, hanem a megerőszakolt nőket sújtó előítéletekkel szemben is. „Már a nemi erőszak bűncselekményének törvényszövegével is gondunk van – magyarázza Sebály Betti –, ami nem a bántalmazott személy, hanem egy elvont fogalom, a nemi erkölcs elleni tettről beszél. Az is probléma, hogy gyakran nyomozás sem indul, mert az áldozatot már a rendőrségi bejelentéskor eltántorítják a szándékától azzal: úgysem tudja sérelmét bizonyítani. A bírósági gyakorlat fizikai ellenállást vár el a nemi erőszakot elszenvedettektől, és nem veszi figyelembe, hogy sokan félelemből nem mernek szembeszállni támadójukkal. Az áldozatok és a tanúk védelme sem megfelelő, többeket a bírósági szakban úgy megfenyegetnek, hogy nem merik az igazságot vallani. Mindezek megváltoztatására az Amnesty rendőrségi, bírósági, pszichiáter és nőgyógyász szakembereket ültet egy asztal köré – próbáljanak meg alakítani az egyelőre nem túlságosan nőközpontú írott és íratlan szabályokon.” |
„Hol van ilyenkor a Habeas Corpus Act, a polgári jogrend alapdokumentuma, amely deklarálta az önkényes letartóztatás tilalmát? Hogyan lehet, hogy az Egyesült Államok Guantánamo esetében fittyet hány azokra az emberi jogi szabályokra, amelyeket más esetekben a zászlajára tűz?” – kérdezi az egyik chatelő. Mark pedig az amerikai hadsereg egyszerű érvével válaszol: a Kubában fogvatartottakat, mint az Egyesült Államok határain kívül tartózkodókat, nem illetik meg az alkotmányos jogok. „Hogy Guantánamo ne lenne Amerika? Többször jártam ottani McDonald”sban és Pizza Hutban” – emlékszik Falcoff. Aki azt is tudni véli: a kiéhezett rabokat az őrök olykor a gyorsétteremből hozott gőzölgő pizzával zsarolják. „Jobb, mint a waterboarding” – teszi hozzá pikírten az önkéntes ügyvéd. Arra a kubai támaszponton is feltehetően bevetett vallatási módszerre céloz, amikor a pácienst a hátára fektetik, megkötözik, arcát kendővel befedik, és vizet öntenek rá. Lélegezni hiába próbál, csak folyadék jön, és viszonylag hamar a fulladásérzet, a pánik. Ha a smasszer elég profi, a kínvallatott nem hal bele, sőt maradandó fizikai károsodást sem szenved. „Azonkívül, hogy Guantánamón a bűncselekménnyel gyanúsítottak világszerte elismert jogait semmibe veszi, az amerikai kormány megbélyegzi a muszlimokat, és csak tovább mélyíti a velük kapcsolatos előítéleteket – mondja Sebály Bernadett. – A börtönben imádkozókat gúnyolják az őrök. Az egyik muszlim férfinak levágták a szakállát, egy másiknak ima előtt elkobozták a nadrágját, hogy ne borulhasson le Allah előtt. A harmadiknak hajvágáskor keresztet borotváltak a fejére, és volt olyan is, akire a kihallgató smasszernő a menstruációs vérét kente, miközben keresztet mutogatott neki.” Mark Falcoff szerint a legtöbb börtönőrnek a leghalványabb ismeretei sincsenek az iszlámról. És valószínűleg úgy hiszik, aki muszlim, az föltétlenül terrorista is. „Megkötözve kell majd vonulnotok, előre is bocs” – szabadkozik az utcai akció előtt néhány perccel az AI Rózsa utcai központjában egy másik munkatárs, Dóci Gabriella. „Én pedig lökdösni foglak benneteket, senki ne vegye zokon” – teszi hozzá egy nagydarab, bőrdzsekis srác. A dráma tagozatos gimnazista vallatótisztet játszik majd a guantánamói évfordulóra szervezett akción. „Te, nem is lehet olyan rossz a koszt ott, Kubában, ha ezeket ekkora gyomorra varrták” – húzza ki az egyik önkéntes hasától jó félméternyire a kubaira hasonlító narancssárga rabnadrágot.
Az összeláncolt menetet néhány fotóson és maroknyi rendőrön kívül senki nem várja az Andrássy úton. Felnyalábolok egy köteg szórólapot, kínálgatom a járókelőknek. Tízből hét ki se nyújtja a kezét. Siet. Az első komolyabb érdeklődőkkel a Nyugati téri aluljáróban találkozom, ahol az önkéntesek guantánamói vallatást imitálnak az ürességtől kongó kirakatok előtt. „Pedig van ennek egyszerűbb módja” – vakkantja egy diplomatatáskás úr. Mi lenne az, kérdezem, mire a pasas összegyúrja, és a betonba tapossa az Amnesty szórólapját. „A géppuska!” – hörgi az arcomba áporodottan borgőzös lehelettel. „Dögöljön meg az összes tetves terrorista!” – sziszegi, majd combjához szorított aktatáskával távozik. A köpcös nyugdíjas, akinek kezében a kihallgatás elején hangos szisszenéssel nyílt a dobozos sör, az utolsó cseppeket szürcsöli. Dobálózós nap van: az öreg összeroppantja, és az aluljáró melletti fa tövéhez hajítja a dobozt. A sör mellé jó volt műsornak a vesébe térdelős színjáték, de már iszkol. „És maga, hallott már Guantánamóról?” – nyújtok újabb tájékoztatót egy kutyás hajléktalannak. „Még szép! Én is ültem börtönben. Tizennyolc évet!” – biccent büszkén, de nem várhatom végig a történetét, a narancssárga emberkígyó már a Bajcsy-Zsilinszky út közepén jár. A Szabadság téri amerikai nagykövetségig vezető szakaszon kiderül, az összeláncolt csapatból majdnem mindenki „hivatásos civil”.
| Jogos leckék
„Az elképedést és a felháborodást felváltva láttam a gimnazisták szemében, amikor kollégáimmal a Guantánamón bevett vallatási módszerekről meséltünk nekik – mondja Kende Judit, az Amnesty International ingyenes emberi jogi oktatást vezető munkatársa. – A kamaszok még kevésbé cinikusak a felnőtteknél, az órák végére általában megfogalmazódik bennük a kérdés: »Én mit tehetek ez ellen?« A kubai támaszpont bezárását követelő petíciónkat kivétel nélkül aláírják.” Az AI egyetemistáknak és – partnerszervezeteikkel együtt – hamarosan gyakorló bíráknak is tart majd szemináriumokat például a nőket ért erőszakról, roma gyerekek szegregációjáról. |
Az Amnesty-aktivistákon kívül néhányan a Greenpeace-hez kötődnek, de csatlakoztak az akcióhoz a Messzelátó Természetvédelmi Egyesületnél „csereönkénteskedő” olasz, finn, portugál, észt fiatalok is. Mindenki lelkes, az olaszok kesztyű nélkül, lila ujjakkal szorongatják a transzparenst, a tizennyolc éves „zöldaktivista” Laci alázatosan térdepel a kubai zárkát szimbolizáló ketrecben. Minden rendben van, azt kivéve, hogy nincs itt senki. Nemhogy tömeg nem gyűlt ide az akció hírére, a járókelők nagy ívben elkerülik a különítményt. A követségiek sem reagálnak: nem nyílik ablak, nem húzódik félre függöny, még egy pizzafutár se érkezik, hogy beleshetnénk az ajtórésen. Bettitől megtudom: az itteni amerikaiakkal kizárólag levélben lehet kommunikálni.
A híradós kamerák legalább forognak. Majd megtudjuk este a kanapéról, mi folyik – hét éve – a kubai Guantánamón.
Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt
[Marie Claire, 2008. március]
‘),
